pén. Júl 3rd, 2020

Deol

NEM HIVATALOS OLDAL!

Búcsú Európától

5 min read
Búcsú Európától

Azt hinnéd, közel van.

Nincs. Illetve igen, de mégsem.

Kibontom: ötszáz kilométert (mondjuk Pest oda-vissza) itthon viszonylag gyorsan megtesz az ember autóval. Na, mindez Brassó felé nem így van. Márpedig oda szólít a sors: a DVSC-Aquaticum KEK-visszavágójára.

Majd’ fél nap egy hátsó ülésen: ez még egy amerikai tinilánynak is becsületére válna. Aztán amikor végre-valahára odaérsz, s megnyugodnál, akkor meglátod a szállodát, melynek külseje a szocreál maga. Szerencsére bent minden rendben, a recepciós tud magyarul, a szobák kifogástalanok. Sok idő nincs nyújtozkodásra, a csapat indul az edzésre, a terepszemle nekünk sem árt, hát megyünk megint. Szinte már hiányzott…

A GPS vicces kedvében van, a női géphang szerint megérkeztünk, de harminc ember hiába mered a hóesésbe, keresve a Dumitru Popescu Sportcsarnokot. Marad a hagyományos módszer, kérdezősködünk. A műholdas rendszer nem is tévedett sokat, így hamarosan előttünk az objektum: szocreál 2. Bent hűvös, már-már hideg, a hölgyek nekilátnak a munkának, mi kinézzük a lelátón az ideális helyünket, ahonnan majd a meccset figyeljük. A csendet csak a tréning közben megszokott vezényszavak, kiáltások törik meg.

Két óra múlva vissza a hotelbe, vacsora, majd néhány kíváncsi nekivág a brassói éjnek. Szakad a hó, a kotrók dolgoznak, az utcán alig van élet. Aztán mégis: egy lány szidja hevesen barátját, majd retiküllel és tenyérrel ad nyomatékot szavainak. A fickó alighanem ludas lehet, nem is nagyon védekezik. Az éppen arra posztoló rendőr sípja menti meg a veréstől, a hangtól a csaj is lehiggad, s eltűnnek egy kapualjban. Idegesítő zene mellett legyűrünk egy sört valami sötét, pubnak becézett üldögélőben, majd vissza a szállásra. Néhányan a hallban ücsörögve csevegnek, csatlakozunk, majd némi észosztás után irány a szoba.

Reggeli után a csapat átmozgató edzésre, mi felfedezésre indulunk. A taxis csak románul beszél, de az „ektivitis” múlt segít a kommunikációban: a rajzból rájön, a lanovkához igyekszünk. A felvonó kabinja majd ezer méterre emel, a hegytetőről csodás a kilátás. A panorámát egy tea tenné még emlékezetessebbé, de épp kifogyott. A kapucsínóba rumot és konyakot tesznek, így marad a gyönyörködés a tájban.

Az ereszkedés után séta a belvárosban, amely úgy emékeztet Prágára, hogy van benne valami mediterrán báj is. Jól öltözött emberek (is), multik (is), alapvetően pozitív a benyomás. Ebéd után beülünk egy kávéra, majd irány a sportcsarnok. Rendőrök, kutyák, fegyelem: a románokat alighanem értesítették a debreceni szurkolók vehemenciájáról, így nagyon figyelnek mindenre. A sajtóbelépő átsegít a kordonon, a helyiek készségesek, a csarnokban sárga-kék tömeg, hangzavar, pláne amikor bejön melegíteni a Rulmentul. A Lokit füttykoncert fogadja – mi lesz itt a meccsen? A mi szurkolóink egyelőre azzal vannak elfoglalva, hogy néhányukat nem akarják beengedni, mondván többet ittak a kelleténél. Ezek szerint a román drukkerek biztosan a perectől meg a szódától vannak kipirulva… Aztán sikerül meggyőzni a biztosítás parancsnokát, egyszerűbb a dolga, ha a mienk együtt lehetnek. Kezdődhet a buzdítás, a B-középből néhányan gyorsan megmutatják, nem az angolkisasszonyoknál nevelkedtek, de miután kezdődik a visszavágó, mindenki inkább arra figyel.

Vezethetnénk, de a Brassó veszi át az irányítást. Fokozatosan húznak el, kapkodunk, idegeskedünk. Hiába az időkérés, ezen a délutánon a sors által felkínált valamennyi létező esélyt elszalasztjuk. Pedig a két montenegrói bíró úgy fúj, ahogy nekünk régóta senki: nyolcszor kerülünk emberelőnybe, a hazaiak egyetlen hetest sem dobnak, de most ez is kevés. A kőkemény nyitott védekezés ellen tehetetlenek vagyunk, szenvedünk. Néhány jó teljesítmény nem elég a magabiztos hazaiakkal szemben, hiányzik a tűz, az összefogás. A végeredmény elfogadható, a játékunk aligha. Kiesünk. „Romania, Romania” zeng a csarnok, a brassói edző udvariasan dícséri a Debrecent, a mieink szemlátomást eltűnnének inkább a földfelszínről. Érthető.

Vissza a hotelba, fel a cuccot, aztán az ilyenkor előírt és szokásos bankettra invitál a győztes. Kiderül, alaposan megadják a módját. Meredek hegyoldalon kapaszkodik fel a busz a brassói várba, ahol zenés-táncos műsorral köszönik meg a meccset. Máskor hálásak lennénk a figyelmességért, most inkább mennénk, ha lehet.

Nem lehet: három óra és néhány fogásnyi étek múlva kászálódhatunk fel az asztalok mellől, hogy végre nekivágjunk a hazaútnak. Éjfélt üt az óra. A buszban csend, egy amerikai akciófilm erőlködik halkan a monitoron, senki sem nézi. A többség alszik, néhányan fejhallgatóval figyelik az éjszakai Brassót, amely a végállomását jelentette a DVSC-Aquaticum idei európai szereplésének. Aztán „röpke” kilenc és fél órás utazás után a vert sereg tagjai szedik a cókmókjukat és pihenni indulnak.

További írásaink

Copyright © All rights reserved. | Newsphere by AF themes.