Kultúra Politika Sport Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
DEOL > Életmód > Hitélet
  A kitüntetett kórházlelkész
 
Deol | 2007. július 16., 10:08
 
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” Ezzel az igével szentelték fel és engedték lelkészi szolgálatra Gál Juditot, amikor tizenöt évvel ezelőtt befejezte Debrecenben a teológiai egyetemet. Útja innen a Kenézy-kórházba vezetett, ahol kórházlelkészi munkáját, a napokban Kenézy Emlékplakettel ismerték el.
 
– Egy olyan világban, ahol sokkal inkább tagadni, mint sem felvállalni lehetett a hitet, a vallásosságot, mégis mi inspirált egy fiatal lányt arra, hogy lelkész legyen?
 
– Az a miliő, amiben felnövünk, jobbára meghatározza életutunkat. Gemzsén születtem, egy Szabolcs megyei kis faluban, ahol édesapám gyülekezeti lelkész volt, édesanyám pedig házi beteggondozó. Kisvárdára jártam gimnáziumba, majd háromszor is jelentkeztem az orvostudományi egyetemre. Közben voltam Szegeden gyermekápoló és nehezen éltem meg a sikertelen felvételiket. De hiszem és vallom, hogy Isten ezek által is azt az utat készítette, amit kijelölt számomra. Végül is Budapesten kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, majd rövid szünet után Debrecenben folytattam a felkészülést a lelkészi szolgálatra. Negyedéves voltam, amikor lelki gondozást tanultunk és akkor éreztem, hogy ez az én utam. Tóth Feri bácsi, aki akkor már tartott istentiszteleteket a kórházban, gyakran hívott ide segíteni, és ez engem mindig örömmel töltött el. Ötödéves teológusként már ösztöndíjasa lettem a kórháznak, így amikor Dr. Berecz György, a kórház akkori igazgatója hívott kórházlelkésznek, boldogan mondtam igent.
 
– Tizenöt évvel ezelőtt a gyülekezeti lelkészi szolgálat helyett a kórházi lelkészi szolgálatot választotta. Mi vonzotta ide, hiszen itt nap, mint nap óhatatlanul is szembesülni kell a testi fájdalmakkal, a lelki gyötrelmekkel és az elmúlással, a halállal.
 
– Vitathatatlan, hogy sokan csodabogárként tekintettek a kezdetekben rám. Mit keres az egyház, a lelkész a kórházban, voltak, akik ezt így meg is fogalmazták. Szélsőségek egyaránt elhangzottak az orvosoktól, de a betegektől is. Gondolja csak el, a 90-es évek elejétől kezdték az emberek újra őszintén, bátran vállalni hitüket, valláshoz való kötődésüket. Sokan jöttek az istentiszteletekre, zengték a zsoltárokat, de volt olyan orvos, aki szólt, hogy így nem lehet gyógyítani. Aztán rájött, hogy a betegnek a hit, bizony fontos. Az egészséges hitnek nagy ereje van a betegség hordozásban és a gyógyulásban is. Ma már nem találkozni szélsőséges megnyilvánulásokkal, mára elfogadott a kórházi lelkész jelenléte. A személyes találkozásokban, beszélgetésekben megjelenik az Élet Ura. Fel lehet fedezni, lehet benne megkapaszkodni, s az ő világosságában tisztábban látni a saját életutat. Mára átrendeződött a szolgálat szerepe, napjainkban, 80-90 százalékban személyes beszélgetésekre helyeződik a hangsúly.
 
– Személyes beszélgetésre…
 
– Igen. Talán a legfontosabb napjainkban a személyes találkozás. Isten erre teremtett bennünket: kapcsolatban lenni vele és egymással. Szeretetkapcsolatban… S ezen az úton találkozunk azokkal a spirituális kérdésekkel is: tartozom-e valakihez, van-e erőm, mi az életem értelme... Amíg erre választ találunk rengeteg lelki sérelem ér bennünket, amelyeket viszont jó kibeszélni magunkból. Ezek megfogalmazásakor mindig ott van a választás: őrzöm magamban, s a keserűség, harag mély gyökeret ereszt, vagy keresem az elengedés, a megbocsátás, a megbékélés útját – másokkal, önmagammal, múlttal, Istennel.
 
– Az meghatározható, hogy melyik korosztály a legérzékenyebb?
 
– Nagyon szeretem az időseket, az öregeket. Sokat lehet tőlük tanulni. Ők mondták, hogy a háború után minden elveszett, de volt hitük és megfogták egymás kezét, s ez adott erőt újra kezdeni. Nem öngyilkosok lettek abban a nincstelen világban, hanem építkezni kezdtek. Éveken át a hitükkel kapaszkodtak Istenbe, és lett is jövőjük. Ma pedig mi van? Hiányzik a hit, s ennek következményei vannak: egyre több önzés, egyre több seb az emberi kapcsolatainkban. Gyökértelen, üres, kiégett életek vesznek körül.
 
– A lelkész szokott sírni?
 
– Érdekes ezt még senki sem kérdezte tőlem. Igen, persze, szoktam sírva hazamenni. Ha nagyon közel kerültem lelkiekben a haldokló beteghez. De ez egy kissé ambivalens érzés is, hiszen ugyanakkor nagyon szép pillanat az utolsó percig az elmenővel lenni. Volt olyan bácsi, aki az áldó kezem alatt hunyt el. Ő volt az, aki a következőket mondta nekem: Nézze én Isten nélkül éltem, de nélküle nem akarok meghalni. Az egész életét elmesélte nekem a hosszú beszélgetések alatt.
 
– Az elmúlás, a halál bizonyos értelemben misztifikált az életünkben. Miként készülhetünk rá?
 
– A születést, a nevelést, a tanulást és még sok mindent nem misztifikálunk, ami része az életünknek. Akkor miért kellene az elmúlásra így tekintenünk. Erről is lehet beszélni. Sőt kell, mert nagy ajándék megbékélve elmenni. Azonban ennek két oldala is van. Jó, ha lehet elrendezni a mögöttem levő dolgokat. Megbocsátani, elengedni, bocsánatot kérni, kezet fogni. De igazán békességet az ad, ha az örökélet reménységével tud valaki átlépni a határon. S persze nagy esemény azt is megélni, amikor az egyik kismamával együtt vártuk a régóta áhított baba születését. És aztán még a keresztelésre is engem kértek fel. Örömmel, szomorúsággal teljes az életünk.
 
– Ma, amikor az egészségügy nagy reformját éljük, mi a helyzet a kórházi lelkészi szolgálattal. Önt és lelkésztársait fenyegeti-e elbocsátás?
 
– Nem ezt élem meg tragédiaként, hanem azt, hogy az egészségügy üzleti vállalkozás lett. A mi kórházunkból is elküldtek olyan ápolókat, orvosokat, akik emberséggel, szakértelemmel igyekeztek helytállni. Nem az a kérdés számomra, hogy a hit marad-e, sokkal inkább az, hogy az emberség marad-e. A szeretet gyógyít. Ha kevés orvos, ápoló marad és sok a beteg, kérdés, hogy lesz-e idő arra, hogy a reményt közvetítse az orvos, hogy megfogja a beteg kezét, hogy szót váltson vele. Nem jó az irány, ami felé haladunk, amiben benne vagyunk. Ha nekem is el kell menni, akkor is a betegeket akarom majd szolgálni, nekem ez az utam. S tudom, hogy akármit hoz a jövő, a mi Istenünk mindig jelen lesz a betegágyaknál.
 
Rákos Ildikó
 
Kapcsolódó cikkünk:
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.010385036468506 másodpercig tartott.