Kultúra Politika Sport Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
ÉLETMÓD
Nyugdíjemelések
Az emberi emlékezet igen szelektív és nem is pontos. Tudjuk, hogy a nyugdíjak növekszenek, ráadásul meghatározott képletek szerint, amelyeket az aktuális kormányok csak úgy tudnak befolyásolni, hogy növelik a bért és csökkentik az inflációt.
 

 
   
ÉLETMÓD
Turkáló-körkép
 
Egyeseknek felcsillan a szemük, mások undorral gondolnak mások levetett gönceire. A turizásnak mindenesetre van egy feelingje, amit nem érthet meg, aki még nem próbálta ki. A debreceni kínálatot szemlélve betértünk néhány használtruha-üzletbe. 

 
   
ÉLETMÓD
Múljon már a tél!
 
Előbújt a medve a zenekar furgonjából. Fekete birkaszőr volt a hátára terítve, arcán valami fura, szőrös maszk. Közénk állt és nézte-nézte a körben álló gyerekeket, akik a Zsuzsi vonattal érkeztek ide, Hármashegyaljára ezen a hűvös szombati napon. 

 
   
ÉLETMÓD
Káprázatos kalandtúra
 
Hadihajón aludni, felmászni egy tűzhányóra, indiánokkal vacsorázni, megcsodálni Robinson Crusoe szigetét, parolázni trónörökössel és elnökkel. Mindez csak töredéke annak a sok fantasztikus élménynek, amelynek részese lehetett egy debreceni leány.
 

 
DEOL > Életmód
  Az esernyőjavító
 
Erdei Nóra | 2007. augusztus 02., 13:26
 
Bár Debrecen sokáig kisiparosairól, kézműveseiről volt híres, és a városban rengeteg kis családi vállalkozásban működő üzlet várta a vendégeket, mára ennek a kornak szinte csak az emléke maradt. Van azonban még néhány mesterember a városban, aki a megannyi változás ellenére is rendíthetetlenül tartja magát. Ezek közé tartozik Csizmadia József esernyőjavító is, aki a mai napig kitartóan javítja az esernyőket apró kis belvárosi üzletében, s hoz helyre minden olyan apró használati tárgyat, mely tulajdonosának fontos és értékes.
 
 
– Ritka foglalkozás az öné. Hogyan lett esernyőjavító?
 
– Eredendően villamos energia ipari technikus vagyok. Mint megannyi szakmában, nekem is szükségem volt egy másik megélhetési formára. Szabadidőmben próbáltam valami olyasmivel foglalkozni, aminek van haszna, így a 70-es évek vége felé jelentkeztem egy újsághirdetésre, melyben esernyőjavításra kerestek embert. Akkor ez még egy elterjedtebb, több munkával járó foglalkozás volt. Régen sokkal drágábbak voltak az esernyők. Ha megnézünk néhány hatvanas évekből való árcédulát, láthatjuk, hogy egy esernyő akkoriban 350-400 forintba került. Csak viszonyításképpen: az én fizetésem akkor 560 forint volt. Akinek tehát volt esernyője, megbecsülte, ha elromlott, megjavíttatta.
 
– Kitől tanulta a mesterséget?
 
– Az esernyőjavító, akinél én is kezdtem, a nagybátyjától tanulta a szakmát, tőle vette át az üzletet. Az idősebbek még biztosan emlékeznek az Apolló mozi melletti kis helyiségre, ahol a kapubejáratra ki voltak téve az esernyők. A hetvenes években éltünk akkor, és ebben a kis esernyőjavító üzletben dolgoztam szabadidőmben napi néhány órát pár éven keresztül egészen addig, amíg azt nem mondta a munkaadóm, hogy nem tud tovább foglalkoztatni, mert nincs annyi munka. Ekkorra viszont már kitanultam a szakmát, megtanultam minden apró fogást.
 
– Gondolom, ekkorra már meg is szerette, amit csinált.
 
– Ez inkább a gyerekkoromra vezethető vissza. Mindig is szerettem kézműves dolgokkal foglalkozni, nem csak esernyővel, hanem mindenféle mással is. Csak egy példa: annak idején gyerekkoromban nem halmoztak el bennünket mindenféle játékokkal, a szüleim egyszerű emberekként arra próbáltak rávenni, hogy készítsek magamnak játékokat. Volt egy kis bicskám, egy harapófogóm, egy kalapácsom, s ezekkel eszkábáltam magamnak mindenfélét – ezek a tárgyak, persze, így felnőtt fejjel már borzasztónak tűnnek, de akkor én nagyon örültem nekik. Gyerekkorom óta szeretek tehát a kezemmel dolgozni. Viszonylag kisgyermekként tanított meg édesanyám a vert csipke készítésre. Ma is szívesen foglalkozom ezzel, ha van szabadidőm. Sokan, akik látják az üzletemben a csipkeverő párnát, meglepődnek, hogy férfi létemre ezt csinálom. Mások azt sem tudják, mi ez. Vannak, akik megdicsérnek, vannak, akik legyintenek, hogy sokkal jobb lenne, ha kenyérkereső tevékenységgel foglalkoznék. Magam örülök, és hálás vagyok Édesanyámnak, halála után harminckét évvel is, hogy türelme volt a tanításhoz.
 
– Aki betér az üzletbe, hamar felfigyel a nagy és különleges Singer varrógépre. Milyen régi ez a gép?
 
–Több mint száz éves. Ez tulajdonképpen egy cipész varrógép, azoknak a csizmafoltozó vargáknak volt a szerszáma, akik a parasztemberek magasszárú csizmáit javították, mert akkoriban, ha egy csizma a megrogyott részénél vagy máshol kikopott, kilyukadt, nem dobták ki, mivel horribilis összegekbe került, hanem megjavíttatták. Ennek a varrógépnek az a zsenialitása, hogy minden irányba lehet vele varrni. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, amikor elkezdődött az az ellehetetlenedés, hogy a kis üzletek kénytelenek voltak bezárni, s az én volt főnököm is azt mondta, hogy vége, megunta, mert már nem kifizetődő az esernyőjavítás, felajánlotta nekem, hogy átvehetem tőle az eszközöket, amiket ő a szeméttelepre vitt volna egyébként. Megvásároltam tőle, így kezdtem el önállóan dolgozni, mint esernyőjavító. Annyi esernyővel kapcsolatos munka viszont, ami kitette volna a munkaidőmet, nem volt, így elkezdtem elvállalni más jellegű munkákat is. A vendégeim 90%-a hölgy, akik sokszor keresnek meg olyan problémákkal, hogy leszakadt, kiszakadt, elromlott a táskájuk. Az esernyőjavítás mellett elkezdtem táskákat javítani. Ehhez vásároltam meg annak idején más gépek mellett az előbb említett úgynevezett stoppoló gépet is. Majd jött utána szépen sorban a patentozás, a ringlizés, a cipzárjavítás és -csere, amit mindenféle anyagban meg tudok oldani. Ezek olyan apróságok, amiket – ahogy mondani szoktam – már nem csinál senki, akinek van egy csöpp esze. Nekem még nem jött meg az eszem.
 
– Minek tulajdonítható, hogy ezek a régi kis üzletek eltűntek?
 
– Ezt a kérdést szerintem egy gazdasági szakembernek sem lenne könnyű megmagyarázni. Régen az olyan kisiparosok, mint a cipészek, szabók, fodrászok, stb., akik lelkiismeretesen dolgoztak, meg tudtak élni a munkájukból, fent tudtak tartani egy kis üzletet, és egy családot anélkül, hogy a feleségnek dolgoznia kellett volna. Mára ott tartunk, hogy a gazdaságunk teljesen ellehetetlenedett, a Távol-Keletről származó olcsó használati tárgyak pedig elárasztották a piacot. Ezek az anyagköltséghez, az előállítási költséghez, s a mi munkabérünkhöz képest is olyan olcsón megvásárolhatók, hogy a tevékenységünk ezzel nem tudja felvenni a versenyt – sok üzlet ezért volt kénytelen bezárni. Más kérdés, hogy a régi mesterek is kiöregedtek, meghaltak, s mivel ezek nem voltak népszerű szakmák, nem viszi tovább őket senki.
 
– Pedig hát nem csak ezeknek a szakmáknak, üzleteknek a hiánya nagy, hanem annak a régen mindennaposnak számítói szokásnak is, hogy aki betért egy ilyen helyre, a mellett, hogy megjavíttatott valamit, egy kicsit el is beszélgetett az élet dolgairól. 
 
– Az ad egy kis erőt a sok negatív hatás ellenére, hogy ezzel a tevékenységgel tudok az embereknek segíteni. Mint ön is említi, el lehet beszélgetni a jóindulatú emberekkel, megoszthatjuk egymással gondolatainkat. Nem is gondoltam volna, hogy milyen sok magányos ember van, akiknek fontos, hogy valaki meghallgassa őket. Sok mindennel megkeresnek, igyekszem mindent megjavítani. A napokban például egy vízisí-lécet hoztak be hozzám. A kuncsaft több tízezer forintért vásárolhatta és kétségbe volt esve, hogy nem tudja használni, mert sehol nem javítanak vízisí-lécet. Ez persze egy szélsőséges eset, de valóban mindenfélét behoznak hozzám, hogy javítsam meg. Megpróbálok mindenkinek segíteni, s ezt jó szívvel veszik. Sok olyan esernyőt javítottam már meg, amit egyébként kidobtak volna.
 
– Vannak különleges darabok, amiket megőrzött?
 
– Persze. Nem gyűjtöm őket, de megmentettem már néhány régi darabot. A régiségvásárokon ezeket mostanában hatalmas összegekért árulják. Van például egy esernyő, ami első látásra egy öregembernek való görbebotnak tűnik. Hernyóselyemből készült a huzata – ma már ilyen selyemanyagot sem lehet kapni, mindent elárasztott a műanyag – és olyan a szerkezete, hogy elfér egy közönséges botban, ami nem is olyan közönséges, mert, hogy kaucsukból készült. Ilyen anyagból készült annak idején a műanyag hiányában a kaucsuk játék baba. Egy másik darabot úgy szereztem, hogy csak a váza meg a fogója volt meg, én tettem rá anyagot. A fogó bambuszból készült és van rajta egy gravírozás. Talán egy katonatiszté lehetett, mert a gravírozáson a név mellett látható egy katonai sisak és egy kard is. A múlt század elején készíthették, akkoriban ugyanis még sokat bíbelődtek azzal, hogy ilyen mívesen nézzenek ki a használati tárgyak. Az ilyen típusú esernyők nagyanyáink, dédanyáink mindennapos használati tárgyai voltak. Mostanában egyre több fiatal hoz be hozzám ilyen régi, bambusz fogós esernyőket felújításra, amiket padlásokon találnak pókhálósan, koszosan.
 
– Van, akinek át tudja adni tudását? Továbbviszi valaki ezt a mesterséget?
 
– Van két fiam, de mivel én sem nagyon tudok megélni az esernyőjavításból, nem akartam őket rávenni, hogy hivatásszerűen folytassák. Azt viszont kötelességemnek éreztem, hogy minden munkafolyamatot megmutassak nekik, leültek mellém és figyeltek, így ha szükségük lenne rá, elboldogulnának vele. Mikor 1992-ben elkezdtem önállóan végezni az esernyőjavítást, tudtam, hogy nem fogok belőle meggazdagodni. Ez inkább hobbitevékenységnek való most már, ezt a világot éljük. 
 
Kapcsolódó link:


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.015650987625122 másodpercig tartott.