Kultúra Politika Sport Életmód Gyerek
Vas Választás Archívum
   
AGÓRA
Minél előbb
 
Az év első félévének közéleti mérlege a következő: a magyar állam elkerülte a csődöt, a forint nem omlott össze, a baloldal viszont szétzilálódott. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ez a kríziskezelés szinte semmilyen jelét nem mutatja a távlatosságnak.
 

 
   
AGÓRA
Kommunikációs mellékhatások
 
Az új influenza elleni védekezés kommunikációjában csődöt mondott az állam. Miközben átléptük a járványküszöböt, a vitatható intézkedések, az egymásnak ellentmondó hírek, s a terjengő rémhírek miatt nagy bizonytalanság és a bizalmatlanság.
 

 
   
AGÓRA
Tetkók
 
Nem csak a húszéveseké a világ! Márpedig az MSZP mindent elkövetett, hogy azt higgyük: de igen, pedig nem. Hiába van tele azzal a sajtó, hogy két évtizede megalakult a szocialista párt, a szokásos öngólt rúgták ezzel is. Bölcsebbek(?) maradtak volna, ha hallgatnak.
 

 
DEOL > Vélemény > Agóra
  Wass Albert és a „háborús bűn”
 
V. Z. | 2008. február 15., 12:33
 
Nincs még egy magyar író, akinek a megítélése oly mértékben megosztaná a közvéleményt mint az éppen száz éve született, s tíz éve Amerikában elhunyt erdélyi származású Wass Albert. Az egyik oldalon nemzeti hősként tisztelve szinte már kultikus alakká avatják, míg a másik oldalon nemcsak írói és hazafias érdemeit vitatják el, hanem háborús bűnösként bélyegzik meg. A róla folytatott viták többnyire politikai-ideológiai mederben folynak, s miközben olvasótábora egyre nő, műveinek irodalmi-esztétikai elemzése, s életének tárgyilagos biográfiai feldolgozása épp csak elkezdődött.
 
A Wass Albertet politikai alapon elutasítók gyakran még háborús bűnössé nyilvánítását is felemlegetik, megfeledkezve arról, hogy azok a népbírósági perek, amilyenben őt is elítélték, nem felelnek meg a jogállami normáknak. Wass Albert népszerűsége és a körülötte dúló viták miatt a háborús bűnösség kérdésének tisztázása széleskörű érdeklődésre tarthat számot.
 
A kolozsvári népbíróság Wass Albertet, mint felbujtót 1946-ban, távollétében ítélte halálra (az író 1944-ben Németországba, majd onnan 1951-ben Amerikába távozott), úgy, hogy a vádlott a vádiratot nem is látta, védekezni nem tudott, sőt az ítéletről is csak évek múltán értesült. Ez a népbírósági eljárás a magyar hadsereg 1940-es erdélyi bevonulását követő „románellenes atrocitásokat” tárgyalta. Az Amerikai Egyesült Államok hatóságai a felbujtás tényét és Wass Albert bűnösségét nem látták bizonyítottnak, s végig megtagadták kiadatását Romániának. Mivel a népbírósági per főbb dokumentumait a közelmúltban publikálták, s erdélyi kutatók sok kapcsolódó forrást áttekintettek (Vekov Károly például a Securitate vonatkozó iratait elemezte, W. Kovács András pedig 1940-es magyar csendőrségi iratokat publikált), egyre többet tudunk a per körülményeiről.
 
A népbírósági eljárás bevallott célja az volt, hogy kivizsgálja a magyar csapatok észak-erdélyi bevonulását követő „románellenes atrocitásokat”, és megbüntesse a vétkeseket. A népbíróság azonban egészen lehetetlen helyzetben hozott ítéletet, hiszen valamennyi ügyet egyesítve egy perben tárgyaltak, ráadásul rendkívül rövid idő alatt: a vádirat benyújtása 1946. február 25-én történt és bő két hét után, 1946. március 13-án már ki is mondták az ítéletet. Nem kevesebb, mint 16 helyszínen, különböző időpontokban bekövetkezett eseményekről van szó. Az első incidens 1940. szeptember 8-án történt Szilágynagyfaluban, míg az utolsókra a Wass család birtokai közelében került sor: szeptember 23-án reggel Vasasszentgothárdon négy, majd az azt követő éjjel Omboztelkén pedig 11 embert lőttek le magyar katonák. Szerteágazó perben, különböző cselekményekben vádolt 64 személy ügyében hirdettek tehát feltűnően rövid idő alatt ítéletet, úgy, hogy a vádlottak több mint fele nem volt jelen, a tárgyalás és a cselekmények között pedig öt és fél év telt el! Kizárt, hogy ilyen körülmények között valós tényeken alapuló, korrekt ítéletet tudott volna hozni a népbíróság még akkor is, ha egyébként nem lett volna elfogult. Ráadásul az volt, bizonyítja ezt a tárgyalás hangneme és az eljárás módja, például az a körülmény, hogy a románokon esett vélt vagy valós sérelmeket úgy tárgyalták, hogy a vádlottaknak nem volt tanúja, sőt a távollévőknek ügyvédje sem.
 
A háborús bűncselekmények vádja formálisan is vitatható, hisz a két ország között nem állt fenn hadiállapot, Észak-Erdély az események idején nem volt hadműveleti terület, azt nemzetközi egyezmény, a második bécsi döntés juttatta vissza Magyarországnak. Vitatható a felbujtás vádja is, hiszen a bevonuló magyar honvédség parancsba kapta, hogy amennyiben ellenállást tapasztal a román lakosság részéről, akkor azt le kell törni. Előfordult, hogy gépfegyvertűzzel fogadták a bevonulókat, amire nyilván fegyverhasználat volt a válasz. Sajnos voltak olyan forrófejű tisztek és közlegények, akik a parancsot úgy értelmezték, hogy csekélyebb ellenállás esetén is lőni kell, illetve az ellenállást meg kell torolni, s elvétve egyéb kilengésekre is sor került.
 
A tragikus omboztelki eset egyértelműen a magyar katonaság túlkapásának következménye: egy magyar katonai egység megölt tíz románt, egy görög katolikus román papot és családját (feleségét és három gyermekét), a kántort és feleségét, a román tanítónőt gyermekével és anyósával, s a román papot szolgáló magyar cselédlányt sem kímélték, ő volt a tizenegyedik áldozat. Magyar csendőrségi iratok szerint az eset kiváltó oka az volt, hogy a román templom tornyából a honvédekre néhány lövést adtak le (állítólag a román pap fia lőtt). Bírósági iratok szerint viszont (több román tanú állította ezt) a magyar egység parancsnoka azért állt bosszút, mert 1919-ben, Kecskeméten családja néhány tagját a román hadsereg meggyilkolta. Akár melyik verzió igaz, a megtorló akciót nem előzte meg felbujtás, a népbírósági ítélet mégis Wass Albertet ítélte el felbujtóként, miközben a nyomozati anyagok, a vádirat s a tanúvallomások semmiféle konkrét terhelő adatot nem tartalmaztak őrá nézve az esettel kapcsolatban.
 
Valószínűleg az ítélkező népbíróság is belátta, hogy nincs kellően felderítve a tényállás, ezért a per során nem vállalta egyetlen egy olyan személyt esetében sem a halálos ítélet kimondását, akit elő tudtak állítani, még akkor sem, ha egyébként lett volna rá terhelő adat. Érdekes például, hogy az omboztelki gyilkosságért vád alá helyezték a katonai egység helybeli tolmácsát, majd felmentették, s ő lett a település magyar polgármestere. A népbíróság a korabeli elvárásoknak megfelelően nem bánhatott „kesztyűs kézzel” a háborús bűnösökkel, ilyeneket mindenképpen „produkálnia” kellett, s végül ezen a címen kizárólag távollévőket ítéltek el.
 
A vasasszentgothárdi eset egy másik történet. A magyar katonák a cegei tó közelében megöltek két román férfit és két zsidó nőt. Magyar csendőrségi források szerint „magyarellenes kémek” voltak, akiket előbb letartóztattak, majd szökési kísérlet közben lelőtték őket a magyar katonák. A népbírósági per román tanúi szerint viszont egyszerűen kivégezték őket. Ezzel az esettel kapcsolatban a vádirat felbujtóként említi Wass Albertet, valamint apját, az idős Wass Endre grófot is. Mivel az áldozatok között két zsidó is volt, így nem csak az amerikai hatóságok, hanem a Wiesenthal alapítvány is vizsgálta később az ügyet, de nem talált semmiféle bizonyítékot Wassék ellen. A felbujtás vádja a tanúvallomások alapján egyáltalán nem megalapozott, pusztán annyit említ néhány tanú, hogy az idős gróf az előző napon átkocsikázott feleségével együtt Vasasszentgothárdra, ahol magyar tisztekkel találkozott. Ebből persze még nem következik, hogy a grófnak bármi köze lett volna a másnapi gyilkosságokhoz. Hogy a két Wass közül csak egyikük volt előző nap a településen, román titkosszolgálati jelentések is megerősítik, nem véletlen, hogy a perben rendre Wass Endrét emlegetik, Wass Albert neve alig fordul elő. Úgy emlegetik, mint környék birtokosát, akinek konfliktusai voltak a román parasztokkal. Érdekes, hogy amikor Wass Endre felesége 1946-ban visszatért Erdélybe, kihallgatták, de nem helyezték vád alá, pedig ő is találkozott a magyar tisztekkel, s ha felbujtás történt volna, őt minimum társtettesként kellett volna elítélni. Nem tették, aminek nyilvánvalóan megvan az oka. A felbujtás mondvacsinált vád volt, a két Wasst valójában nem a gyilkosságok miatt ítélték el, ez csak ürügyet szolgáltatott arra, hogy a román hatóságok és a román parasztok véglegesen megszabaduljanak a környék magyar birtokosaitól, s kisajátíthassák javaikat.
 
Olyan mezőségi tájról van szó, ahol a Wassok nemzetiségi szempontból kisebbségben voltak a saját birtokukon, mindössze néhány tucat magyar élt a környező román többségű falvakban. Trianon után ez több konfliktus forrása lehetett. Általános vádként megfogalmazódott a két Wassal szemben, hogy örömmel fogadta a második bécsi döntést, s kapcsolatot tartottak a magyar katonákkal, sőt 1944-ben maguk is harcoltak a szovjet és a román csapatok ellen. A perben hivatkoznak Wass Albert Jönnek című művére is, amely az 1940-es magyar bevonulást és az azt megelőző időszakot mutatta be. Nem mellékes az sem, hogy 1946-ban már javában folyt az osztályharc, az erdélyi magyar birtokosok nyilvánvalóan élesen szemben álltak a kialakuló román kommunista hatalommal, ezért a hatalom meg akarta őket félemlíteni.
 
A fő konfliktusforrás, ami miatt a román tanúk többnyire ellenszenvvel beszéltek a két Wassról, az 1923-as román földosztás volt, melynek során román parasztok részesültek a Wass család birtokaiból. A földek egy része az 1940-es területi revízió után gazdát cserélt, majd a magyar csapatok 1944-es távozása után újra visszaszerezték a parasztok, sőt folytatták a kisajátítást. Miután a Wass-grófok 1944-ben a visszavonuló magyar csapatokkal távoztak, birtokukat feldúlták, kastélyukat kifosztották, javaikat eltulajdonították. Mindezt a népbírósági per keretében legalizálni lehetett. Csak el kellett ítélni őket, úgy, hogy mindenüket elveszítsék és soha vissza ne térhessenek. Mindez be is teljesedett a népbírósági ítélettel, mely Wass Endrét és Wass Albertet háborús bűnösként halálra ítélte, s minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztotta.
 
A közelmúlt történeti kutatásai azt bizonyítják, hogy az 1946-os népbírósági ítélet nem volt sem jogszerű, sem megalapozott, sőt koncepciós jellegűnek mondható. Ennek ellenére a román hatóságok máig bűnösnek tekintik Wass Albertet, s egyelőre a perújrafelvételi kérelmek nem hoztak sikert. Bízzunk benne, hogy az uniós tagországgá vált Románia sokáig nem halogathatja a jogi rehabilitációt, s kimondják végre „odaát” is az igazságot. Azonban a Wass Albert-szobor felállítását ellenzőknek addig sem ildomos politikai-jogi ellenérveket hangozatniuk, sem Debrecenben, sem máshol. Gondoljuk csak meg, ha a román hivatalos álláspontokat figyelembe véve rendeznénk be városunkat, akkor bizony Kossuthnak sem lenne szobra!!!
 
Kapcsolódó cikkeink:
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
Értékelje a cikket 1-től 5-ig:
A cikk osztályzata az eddigi szavazatok alapján:
4.89
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.0076370239257812 másodpercig tartott.