Nick Cave abban hisz, hogy megvan a pontos oka annak, hogy miért vagyunk a világon; a feladatunk az, hogy mielőbb felismerjük és kiteljesítsük ezt a szerepet. Az ausztrál sztárnak szerencséje van, hisz sok kortársánál előbbre jár ebben. A Cave-összeállítás szerzője, Pálinkás Szűcs Róbert is úgy véli, hogy a jelenleg épp bajszot viselő ikon „az elmúlt huszonöt évben felnőtt korábbi idoljaihoz, kedvenceihez és barátaihoz: versei, aktivitása, felmutatott teljesítménye egyenrangúvá teszi a popkultúra emblematikus személyiségeivel: Bob Dylannel, Neil Younggal, Johnny Cash-sel, Leonard Cohennel és Elvis-szel.” Ha ennyi nem lenne elég, a szerző húsz érvvel támasztja alá azt, hogy miért kihagyhatatlan a budapesti Nick Cave-koncert. (Az írás hatásosabb lenne, ha nem tarkítanák név- és címtévesztések.)

 

Kurt Cobain emléke szokatlan helyen, egy tornacipőn kísért hamarosan. Az egyik százéves márka limitált példányszámban dobja piacra a Nirvana-vezér nevével, aláírásával és szövegeivel ellátott termékeket – adja hírül a WAN2. Az évfordulós popkult-kampány azt az Ian Curtist is érinti, akinek munkássága és személyisége Anton Corbijn-en túl a magazin újságíróit is megihlette. Az ok kézenfekvő, bár jó ideig Magyarországon nem mondta ki senki: „A Joy Division a popkultúra egyik legnagyszerűbb alakulata, amely 1980-as feloszlása óta folyamatosan inspirálja a rock and rollt.” Négyen állították össze a korabeli és mai referenciákkal gazdagon ellátott oldalakat, hogy kimutassák az előbbi állítás igazát. A Joy Division, akkor még Warsaw néven, egy Sex Pistols-koncert hatására alakult meg 1976-ban. A korabeli tudósítások szerint – jegyzik le az összeállítás szerkesztői – a Warsaw punkos hardrockban utazott, a klasszikus JD sound a névcsere után, a dalok lelassításával alakult ki. Oroszlánrésze volt ebben a legfontosabb stúdiós munkatársnak, a Joy Division-lemezek hangmérnök-producerének. A néhai Martin Hannett egyszerre volt punk és dub rajongó. A JD-oldalak legérdekesebb cikkjében a szerkesztők levezetik, miként érvényesült Hannett dub-imádata az Ian Curtis vezette banda lemezein. A módszerek, a körülmények, persze, van, hogy csak mellékesek, a ’80-ban kiadott Closer LP jól példázza ezt. – A Closer olyan monolitként lóg ki a rocktörténelemből, amely valójában teljesen elhomályosítja, és másodlagossá teszi keletkezésének körülményeit, sőt még alkotóit is. A punkban gyökerező gitárhasználat, a kraftwerki szintetizátoruniverzum, az ipari ’haláldiszkó’ ritmusszekció, Martin Hannett producer beteg kísérletező kedve és persze Ian Curtis orgánuma, illetve szövegei így együtt fényévekkel mutatnak túl önmagukon egy olyan hely felé, ahol a végletes, de soha nem öncélú önfeltárás valóban új esztétikai dimenziót nyit – lelkendezik az egyik recenzens.

 

A húszéves évforduló apropóján ’68 tünékeny örökségének is szentelnek néhány oldalt a lap májusi számának szerkesztői, annak az időszaknak, amely a lázadás korszakaként vonult be a történelembe, s amely megtörte mind a konzervatív, mind a totalitárius politikai erőket, bár nem a politikai hatalom megragadásának céljával indult. Radics Gábor feleleveníti pl. a prágai tavasz és a párizsi diáktüntetések eseményeit, megrajzolja Martin Luther King és Robert Kennedy portréját, majd áttér a korszak magyar vonatkozásaira, a táncdalfesztiválokra és a magyar kultúrpolitika félisteneire.

 

A széles karimájú, viseletes kalap Charlton Heston után Harrison Fordra szállt, hogy egyfajta védjegyévé legyen Indiana Jones-nak. A kalandvágyó archeológus köré szerveződő film ötlete egyszerre született meg George Lucas fejében a Star Wars alapötletével, ám míg utóbbit rövid idő alatt tető alá hozták, előbbi a polcra került. Azután amikor 1980 környékén eljött Indiana ideje – akit Lucas kutyája után neveztek el –, a producer-rendező három részre íratott alá szerződést a főszereplő Forddal és több stábtaggal. Azt állította, hogy három történet van a tarsolyában, de csak blöffölt, ugyanis a folytatások csak évekkel később – 1983-ben illetve 1988-ban – születtek meg forgatókönyvírói segítségével. A Cooltúrpláza rovat nagyjából hét oldalon foglalkozik a Cannes-ban mérsékelt tapssal fogadott negyedik epizód, az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című kalandfilm előzményeivel. Tizenkilenc év telt el az utolsó Indy-film óta, s bizony senki sem lett ez idő alatt fiatalabb. Ezért nem is csoda, hogy „2006 elején Harrison Ford nyílt ultimátumot szegezett George Lucas-nak és Steven Spielbergnek: amennyiben 2008-ig nem kezdik el forgatni az Indiana Jones negyedik részét, a maga részéről kiszáll.” – olvashatjuk a lapban. Lucas szorgalmazta volna a digitális kamerákat, Spielberg a klasszikus kaszkadőrmutatványokat favorizálta. – Az eredmény a producer szerint olyan lett, mintha Az utolsó keresztes lovag óta csupán három év telt volna el, a digitális forradalom pedig elmaradt – summázzák a lényeget. A dolog egyértelműen Spielberg érdeme, aki szánt szándékkal nem számol a trendy akciófilmekkel. A HVG-nek nyilatkozva azt mondta, hogy szívesen meghagyja fiatal kollegáinak a Bourne-ultimátum jellegű akcióthrillerek lüktetését, ő marad annál a stílusnál, amit megtanult és megszokott. „Én abban a filmművészetben hiszek, amelyik kézen fogja a nézőt és a mese részesévé teszi, nem abban, amelyik szétbombázza az agyát a látványos számítógépes trükkökkel. Ellentétben a mai rendezőkkel, én nem kizárom, hanem partnernek tekintem a közönséget arra a két órára, amit együtt töltünk.”

 

A WAN2 újságírói túlélési, rajzos csapda guide-dal is szolgálnak. Hogyan ugorjunk szakadékot? Mit tegyünk, ha hemzsegő patkányok közt találjuk magunkat és egyáltalán, hogyan legyünk óvatosak, ha számmal jelölt köveken járunk? A 22 hasznos tudnivaló, melyek ismerete nélkül nem érdemes jegyet váltani a legújabb epizódra már arra világít rá pl., hogy „Indy-t szándékosan emelték el a 007-es ügynök sebezhetetlenségétől és inkább egy olyan hőst faragtak belőle, akit az elejétől a végéig ütnek-zúznak, folyton megsérül, és a végén koszosan, sebesülten, de győztesen kerül ki a történetből – ilyenformán John McLane figurájának elődje.”