Tagadhatatlan tény, hogy az elmúlt években igencsak megváltoztak a minket körülvevő vizuális ingerek, a világ dolgainak ábrázolásában is meglehetősen újszerű mesefilmes és gyerekkönyves képi technikák kerültek előtérbe, így aztán törvényszerű, hogy a gyermekeknek íródott szövegek minősége és funkciója is nagy változásokon megy keresztül.

 

A gyerekkönyv fogalma és létezésének milyensége átalakulóban van. A meseírónak akaratlanul is számolnia kell a hiperhősökkel és ultramodern mesefilmekkel, az akciódús jelenetekkel és a felpörgetett párbeszédekkel, épp ezért ügyelnie kell arra, hogy olyasféle értéket teremtsen, amit bátran és örömmel adhatunk át az apróságoknak. Czigány Zoltán rálelt egy sajátos nyelvre, a lónyelvre, és rálelt egy sajátos társadalombíráló, kissé abszurd mesei világra is.

 

Czigány nem a jól bejáratott lónevekre keresztelte el lovacskáit, hanem Csodának és Kószának nevezi őket. A művelt Csoda és a szeleburdi Kósza nagyvárosi épületekben, múzeumokban és pizzériákban keveri a bajt. A patások Gyöngyi néni és Sajó bácsi gödöllői istállójában élnek ugyan, de onnan valahogy mégis mindig elkeverednek, hol a Budapesti Közlekedési Múzeumba, hol egyenesen a Marsra.

 

Kósza gondolatai meglehetősen kuszák, rendszerint a szavak többértelműségén csúszik el, ő ugyanis mindig kommunikációs szakadékokba zuhan. A farkaséhséget farkasra éhségnek értelmezi, a „Hol élsz te, a Marson? kijelentést pedig egyenesen szó szerint veszi, és össze is tákol egy Marsjáró gépet, hogy fellője magát az idegen bolygóra. De nem csak kommunikációs krízisei vannak, hanem kissé ügyetlen is, a közlekedési múzeumban például megeszegeti a viaszbábukat és beakad a kiállított repülőgépek szárnyaiba.

 

A Csoda és Kósza könyv szövege az illusztrációkkal mintegy mesei szimbiózisban él, egyik sem szakítható le a másikról. Baranyai András kissé bumfordi, olykor direkt ostoba arcú, sematikus figurái belemásznak a szövegbe, sőt esetenként még patkónyomokat is hagynak. Sőt, minden mese végére egy hosszú lónyihogás is jutott.

 

Czigány Zoltán meséskönyvével sokszor és sok helyen találkoztam már. Az XV. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon például a mesekönyvek pavilonjainál Scherer Péter olvasott fel a könyvből a babzsákfotelbe süppedő apróságoknak. A Csodaceruza gyermekirodalmi folyóiratban többször is olvashattunk cikket a patásokról szóló mesékről. Gombos Katalin például eképp írt a Csodaceruzában a lómesék írójáról: „Eszköztára jó érzékkel összeválogatott: figyelembe veszi a tévékultúrán felnövekvő fiatalok észjárását, beszédmódját, témaigényét, intenzív vizualizáltságát. Ugyanakkor nem rendeli alá magát szolgai módon a felismert olvasói elvárásoknak, bátran tágítja ezt a mezőt: nyelvileg, stilisztikailag, tematikailag egyaránt.”

 

A lómesék írójának, Czigány Zoltánnak négy felnőtteknek szóló prózakötete jelent már meg (Zendülés az idő ellen, Magyarországi levelek, Posta Dukába, Várok ránk) Saját bevallása szerint gyermekeinek köszönheti e könyv létrejöttét, mert hisz lányának kezdte el mesélni őket, s a fia volt az, aki hangszalagra rögzítette annak idején a rögtönzött meséket, hogy többször meghallgathassa őket. De fontosnak tartja megemlíteni, hogy a könyv nem jött volna létre, „ha nincsenek olyan felnőttek, akik szeretnének érteni a gyerekek nyelvén, mert tudják, hogy sokat lehet tanulni tőlük…”

 

Akik szeretnék megismerni, ki bújik meg a lósztorik mögött, és szeretnének a könyvről esetleg magától a szerzőtől megtudni még pár dolgot, azoknak ajánljuk, hogy a könyvheti programokban keressék meg a könyvet a Sziget könyvesbolt dedikálásai közt.