A trip hop bristoli melegágyából indult a nyolcvanas években Tricky (Adrian Thaws), pontosabban abból az „egyletből” (The Wild Bunch), amely olyan művészeket tömörített, mint a Massive Attack vagy Nellee Hooper. A ’91-es Blue Lines LP után elkezdték néven nevezni a stílust, Daddy Gee, 3D és Mushroom hathatós munkájának eredményeképp, akik három évvel később a Protectionnel járatták csúcsra a trip hopot. Tricky is ott volt a kezdeteknél, akire egy bárban figyeltek fel, amint épp női ruhában reppelt. Mind a Blue Lines-on, mind a Protection-ön közreműködőként szerepelt, ám később saját karrierjét kezdte építgetni. 3D még 1998-ban is megemlékezett arról, hogy Trickyvel együtt dolgozni valódi szürreális élmény volt. Gyakran megesett, hogy hosszasan tervezték, miről fognak szólni közös számaik, majd végül az eredeti elképzeléseket felrúgva azokat a gondolatokat építették be a dalokba, amelyeket a felkészülés során megtudtak egymásról. Tricky, aki a hangjával és egy cipősdoboz nagyságú Yamaha QY22-vel dolgozik, haláltánc szerű zenéjével legutóbb 2003-ban (Vulnerable) kínálta meg a rajongóit. A hírek most arról szólnak, hogy a jön a folytatás, az idén negyven éves trip hopper Knowle West Boy címmel hozza ki július 7-én legújabb albumát, mely a WAN2 értesülése szerint Tricky gyerekkoráról szól. Adrian Thaws négyévesen, félárván került anyai nagyanyjához Bristolba, a város egyik legveszélyesebb negyedébe. – Ma már nem sikerülne életben maradnom azon a környéken – állította a kilencvenes években. Boxolt és kisebb bűnügyekbe is belekeveredett, majd az élet egy klubba sodorta, ahol valódi barátságokat kötött.

 

Ha helyben maradunk és jól körülnézünk, szintén találunk újdonságot a bristoli fronton. Tizenegy év után újra a porondra lépett a Portishead, akik debütáló korongjukkal (Dummy) akkora lendületet vettek, hogy még ma is repülnek – már amennyiben messzire repíthet egy rezignált verssor és egy „emocionálisan zavaró dal”. Geoff Barrow és Beth Gibbons egy munkanélkülieknek szervezett tanfolyamon találkozott 1991-ben. Barrow abban a bristoli hangstúdióban dolgozott, ahol a Blue Lines-t és Tricky Sickle Cell című albumát is rögzítették. Amikor azonban Gibbons félve megmutatta neki az egyik „kellemetlenül hátborzongató” dalát, úgy érezte eljött a pillanat: összetrombitált néhány kiváló zenészt és vízre bocsátotta a Portisheadet. – A Beatlesé Fehér volt, Prince-é Fekete. Miles Davis-é pedig  Kékes. Aztán a nagy bristoli szürkeségből előkerült egy Portishead nevű zenekar, és megalkotta nekünk a mélykéket. Illetve a Kék rapszódia esetén okulva: a blue-t. A kék szomorúságot – Pritz Péter ezekkel a szavakkal helyezte el a könnyűzenei színtérképen 1997 októberében a Portishead-et. Az angol formáció zenéjét ma sem jellemezhetnénk másként, annak ellenére, hogy a júniusi WAN2 kritikusa átváltozásról beszél. A Third kapcsán SCS a mellett érvel, hogy a Gibbons-Barrow-Utley trió nem csak a hagyományos dalformát hagyta maga mögött, hanem a dúdolható dallamokat és a verze-refrén szerkezetű számokat is. – John Barry krimizenéinek helyére horrorfilm hangulat került, a Hitchcock és John Carpenter mozik szellemiségében – állapítja meg SCS, aki úgy véli, nem előzmények nélkül való a fordulat: lsd. a Radiohead esete a Kid A-jel.

 

Ex-jugoszláv zenei túrára invitál a lapban Szántó Zoltán, aki előtt 16 évesen nyílt meg az út Szabadkára, egyszeri belépésre jogosító „jugó” vízummal. Szabadabbnak, sokszínűbbnek látta Jugoszláviát, mint Magyarországot, a szárított fügeárusokkal, a frissen sült burek illatával és nem utolsó sorban a gazdag lemezbolti kínálattal, melyben fellelhető volt minden a Deep Purple-től a Clash-ig. – A jugo tévében leadott klipek alapján nekem a szarajevoi neoprimitív stílus, és annak vezető képviselője, a Zabranjevo Pusenje (Dohányozni tilos) tetszett meg különösen, pedig a szövegekből akkor még szinte semmit sem értettem. A kockás és csíkos zakókba, ízléstelen, óriási galléros ingbe öltözött zenészek furcsa, dallamos, punkos, sanzonos, teljesen eredeti zenét játszottak, ráadásul igazi balkáni beütéssel. Ez nem is csoda, hiszen a legbalkánibb város, Szarajevó szülöttei voltak mindannyian. A zenekarban játszott Emir Kusturica filmrendező is – osztja meg élményeit a szerző, aki természetesen kitér a külföldön legismertebb egykori jugoszláv zenekar, a Laibach történetére is.

 

– A Can ma is úgy határozza meg magát, hogy bármeddig képesek a zene nyelvén kifejezni magukat, és az sem zavarja őket, hogy ezt a nyelvet egyre többen, ám még mindig fájdalmasan kevesen beszélik – fogalmaz a lapban L.N.T. A klasszikus lemezek között júniusban háromszor hét szám, a hatvanas években színre lépett Can három örök érvényű albuma követel magának figyelmet. A képek hangokká alakításán dolgozó Can (Communism, Aanarchism, Nihilism), akiket a King Crimsonnal és az Iron Butterfly-jal szokás egy lapon emlegetni, filmzene forgácsokkal tömték be kezdetben a filmalkotók száját, majd gondoltak egyet és a Spoon segítségével gyűjteményes albumon is közzé tették szerzeményeiket. Már a Soundtracks LP-n nyilvánvaló volt, hogy zenéjük a „popzene civiljei” számára nehezen dekódolható. Az anyagot két spontán munka követte, köztük a tökéletes konstrukciónak nevezett Tago Mago, mely a recenzens szerint többek közt azt bizonyította, hogy a káoszban is van rendszer. A kétkedők elcsendesítésében bízva szinte páratlan művészi teljesítményt emleget a szerző. A mai napig aktív zenészek produktumai kiállják az idők próbáját; L.N.T. szerint a Can tagjai alkimisták, „akik közelebb kerültek a saját gyártású aranyhoz, mint bárki más.”