Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KÉPZŐMŰVÉSZET
Tiltott gyümölcs
 
A lengyelországi kommunista elnyomás idején készült pimasz, merész és provokatív kompozíciók inspirációiról tájékozódhattunk a Banánköztársaság című kiállítás zárórendezvényén. A Modemben a tárlat lengyel kurátora, Jolanta Ciesielska volt a „kalauz”.
 

 
   
TÁRLAT
Mértan mindenkinek
 
Kitörések, angyal-témák, feszülő ékek és síképítmények: Aknay János szereti sajátos optikán át tanulmányozni a teret. Az érzelmek tipikus színeket, éles kontrasztokat kevernek a palettán egyedire. Az expresszív képeknek január 30-a óta a Modem ad otthont.
 

 
   
TÁRLAT
„Mostan színes tintákról álmodom”
 
Jubileumi kiállítás nyílt a Déri Múzeumban Válogatás az Ötvöszománc Szimpózium alkotásaiból címmel. A tárlaton a Kós Károly Művészeti Szakképző Iskola elmúlt tíz évének legkülönlegesebb műveiből látható összeállítás 2009. december 15-ig.
 

 
   
TÁRLAT
Merész lengyelek
 
Groteszk kompozíciók, provokatív és merész alkotások, szándékosan anti-esztétikus képek láthatók harminc lengyel alkotótól a Modem legújabb, Banánköztársaság című kiállításán, mely a nyolcvanas évek lengyel expresszív művészetét mutatja be.
 

 
   
TÁRLAT
„Az azonosulás festője”
 
A főiskola után élete egyik legnagyobb dilemmája előtt állt: maradjon Budapesten, vagy hazatérjen Hajdúböszörménybe. Ő az utóbbit választotta. Halálának tizedik évfordulóján Maghy Zoltán munkásságára egy újonnan nyílt galéria emlékezteti az érdeklődőket.
 

 
   
TÁRLAT
Debrecen – ahogy Szipál Márton látja
 
A világhírű fotóművész, Szipál Márton legújabb alkotásaiból nyílt kiállítás január 20-án a Kölcsey Központ Bényi Árpád-kiállítótermében. A kiállítási szezonnyitó rendezvényen debreceni díszpolgárok portréit láthatjuk elsősorban.
 

 
   
TÁRLAT
Országjárás
 
A Hajdú-Bihar megyei nem hivatásos képzőművészek munkáját is bemutató, Utazó Esszencia 2009–2010 című vándorkiállítás célja, hogy megismertesse a látogatókat azzal a sokszínű gondolat- és érzésvilággal, amely az amatőr művészeket és alkotásaikat jellemzi. 
 

 
DEOL > Kultúra > Képzőművészet > Tárlat
  „Hass, Valkoss, Gyarapíts!”
 
Héty Péter | 2008. december 05., 11:18
 
Valkovits Zoltánt sokan ismerhették még látásból is, hiszen rajztanárként, hivatástudatból bejárta Debrecenen kívül a Tiszántúl észak-keleti részét, hogy továbbadja rajztudását. Tanítványai mind a mai napig szeretik, s néhány éve sajnos már csak az emlékükben őrzik. Egy Nyíregyházán megvalósult kezdeményezés nyomán most Debrecenben is megtekinthetők hátrahagyott alkotásai, valamint tanítványai rá emlékező művei. A Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának galériájában nyílt tárlat 2009. január 6-ig látható Volt egyszer egy mat.-rajz csoport címmel.
 
Valkovits Zoltán egyedülálló utat járt be, nyitott szelleme életre szóló tanulásra, ismeretszerzésre és ennek továbbadására késztette. Árvasága miatt korán önállósodni akart, ezért először a Tanítóképzőben szerzett képesítést. Lámpás akart lenni, a szegények tanítója. Hajdúszováton egy tanyasi iskolában kezdett dolgozni, de hosszú éveket töltött a Bárándi Általános Iskolában is tanárként, majd igazgatóként, de aztán felcserélte ezt a debreceni Nagy Sándor telepi általános iskola rajztanári állásával. Később az Egri Tanárképző Főiskola rajz szakán tanult, majd a friss diplomával az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán, illetve ezt követően a Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán helyezkedett el. Tanítványaival közvetlen volt a kapcsolata, kollégának tekintette őket, egymás között ezért csak „Valkó”-nak nevezték. Óraadó tanárként is tanított a Dienes László Gimnázium és Egészségügyi Szakképző Iskolában, valamint a halála előtti pillanatig a Művészeti és kézműipari szakiskolában. Közben maga is alkotott, kereste az önkifejezés egyéni módját, művésztelepeken, alkotótáborokban vett részt, szívesen visszatért Tokajba, Hajdúböszörménybe, Makóra, Berkeszre, Cégénydányádra. Több egyéni és csoportos kiállításon vállalta a megmérettetést, de pedagógusi elhivatottsága miatt viszonylag keveset alkotott.
 
Buka László festőművész: – Egy olyan csoportról szól ez a tárlat, akik az élet végtelen véletlenje – ha van ilyen – okán 1978-81 között Nyíregyházán, a főiskola matematika-rajz szakán tanultak együtt. „Hass, Valkoss, Gyarapíts!” – Kölcsey után szabadon. Sokan emlékszünk még erre a hármas jelszóra, ma is sűrűn emlegetjük, ha találkozunk. Már huszonhét éve, hogy minden esztendőben igyekszünk találkozni egy-két napra egymással, ahogyan sikerül. S voltak azóta olyan egyéni kiállítások is, melyeken egyikünk-másikunk, vagy a teljes csoport jelent meg „váratlanul”, esetleg egyikőjük nyitotta meg a másik kiállítását. Nagy dolognak számít ez a mai időkben! Valkó-tanítványok vagyunk, ez a közös „bélyeg”. Van a csoportban külföldön élő, banki szférában dolgozó, balos, jobbos, vannak tanárok, festők, politikusok, elváltak, nagycsaládosok, kopaszok, hosszú hajúak, szakállasok, s vannak, akik nem foglalkoznak képzőművészettel, vagy épp nemrég kezdték újra. A csöppnyivé rajzolt haza cseppnyi lenyomata ez a csoport, melynek máig ható összetartó ereje az egykori tanár úr. Ezt igyekeztünk a kiállítással megjeleníteni.
 
– Milyen ember volt ő?
 
B. L.: – Közvetlen és egyszerű. Az embereket nem társadalmi státuszuk, rangjuk, anyagi helyzetük alapján különböztette meg, hanem emberségük szerint. Igazi humanista volt, akinek legfőbb vezérelve az emberi méltóság tiszteletben tartása volt. Figyelmessége is egyedülálló volt. Sohasem feledkezett el megemlékezni családtagjairól, barátairól ünnepeiken. Művészemberként erős intuíciói voltak. Szellemi frissessége, tudásszomja soha nem szűnt. Ennek köszönhette műveltségét, kreativitását. Jelleme szilárd volt, alapelve az őszinteség, hitelesség. Nagyon szerette az életet, örömmel figyelte annak keletkezését. Botanikus hajlamai voltak, virágokat, kaktuszokat ápolt, gondozott, szaporított. Az erkélyre madáretetőt tett télen, s a fészekrakást is csodálattal figyelte. Két kiskutyáját is családtagként kezelte. Perceken belül megtalálta a hangot felnőttel, gyerekkel, amit tartós kapcsolat követett, mert figyelemmel kísérte barátai, ismerősei sorsának alakulását. Páratlan humorérzékkel rendelkezett, nagy tréfacsináló volt. Sokan elsősorban csendes humora miatt kedvelték, melyre a derű szó illik, amely túlmutat a hétköznapok viccein, inkább életfilozófiának mondható. Nem lehetett tudni, ha gondja, baja volt, mert szinte mindig a humor mögé rejtette azokat. Nem akart másokat terhelni a saját problémáival. Nagyon szeretett tanítani, ez volt az élete.
 
– A kiváló pedagógus mögött mennyire volt érzékelhető a művész?
 
B. L.: – Az évtizedek alatt ezer és ezer számra kerültek ki védőszárnyai alól diákok, akiket sohasem együttesen kezelt, hanem egyénileg. Mindig rohant a vonathoz, amely hol ide, hol oda vitte őt, ahol tanítványok serege várta az óráit, tanácsait. Debrecen, Nyíregyháza, Téglás, Hajdúszoboszló, s megannyi település vasútállomásán gyakori várakozó és átutazó volt. Sokszor felvetődik bennem ma is az a kérdés, mi lett volna, ha megunja a sok utazást és „csak” fest és fest. Mert igencsak érzékenyen tudott festeni, de sajnos keveset festett. Ehhez a kiállításhoz is mindössze huszonegy képét tudtuk összegyűjteni. A munkákon finomsága köszön vissza, s hogy mily nagy hatással volt munkáira Tóth Menyhért „fehér” festészete.
 
– Itt viszont nem csak a közvetlen munkái láthatók, hanem a közvetettek is, a tanítványoké…
 
B.L.: – Egymástól távol élő (Debrecen, Miskolc, Százhalombatta, Budapest), képzőművészettel foglalkozó emberek megindító találkozása ez a tárlat a képek által. Szakmailag és emberileg is tartalmas válaszok ezek az alkotások a világ folytonos kérdéseire, s nem a semmiből jöttek váratlan megjelenései. Emlékezés is ez egyben, közös lét, közösség. Zoli halálának ötödik évfordulójában Nyíregyházán szerveztük meg először a kiállítást, így hoztuk most Debrecenbe, a gimnáziumba, ahol tanítok. Amikor először láttuk Valkót, úgy negyedszázada a főiskolán, az ábrázoló geometria órán a táblára azt írta fel tízmillió alá: soha. Akkor még félig kamaszon nem értettük mit akar ezzel ez a humoros, olykor finoman csipkelődő úriember. Most már talán sejtjük, hogy az a szív, mely most már dobogásra képtelen, egész életében aggódott azért a maréknyi népért, akik magyarnak vallják magukat. Nélküle most megint eggyel kevesebben vagyunk. Marad az emlékezés, szellemének továbbéltetése. Körülbelül havonta egyszer kimegyek a debreceni sírhoz. Dudvázok, kokárdát cserélek, lenolajjal „frissítem” a megszáradt-elfáradt fejfát, imádkozom egy rövidet, s búcsúzom tőle, megyek tovább.
 


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.019171953201294 másodpercig tartott.