DJ Zsupi (polgári nevén Zsupos Sándor) jól ismert a debreceni partirajongók számára. Felbukkan itt is, ott is, amott is, és pörgeti a számára kedves zenéket. Nem tartozik a pofátlanul nyomulók táborába, közismert visszafogottsága ellenére most mégis vállalta, hogy egy röpke interjú erejéig mesél eddigi pályájáról, zenei indíttatásáról és még sok egyébről.
– Mikor kezdted el DJ-zést?
– 1994-ben, év vége felé… november vagy december lehetett. Az Epicentrum nevű helyen zenélt Trungel Zoli, mi akkor már ismertük valamennyire egymást. Odamentem hozzá: „Figyelj, tele vagyok zenékkel, jövök én is, jó?” Először látszott, hogy gondolkodik, aztán rábólintott. Így indult az egész, kazettáról játszottunk, még CD-nk is alig volt.
– Milyen muzsikákat nyomtál akkor? Már elektronikus alapúakat?
– Azt is, de akkor még mindenfélét. Ami elektronikus alapú volt, az például a Shaman, a Prodigy, meg Björk… Az ő első lemeze elég komoly és meghatározó. Nehéz így visszaemlékezni… Ami akkoriban undergroundnak számított – ha lehet ezt a hülyeséget mondani, mert ez a szó soha nem jó – és amit mi tánczenének tartottunk, az ment. Lehet, hogy a közönség nem feltétlenül tartotta ezeket tánczenének (nevet), nem mindig egyezett meg a gondolatunk.
– Voltak-e korszakaid? Be tudod-e szigorúan osztani, mikor milyen zenéket preferáltál?
– Nem mondhatom, hogy nekem voltak korszakaim, hanem az elektronikus zenében voltak…
– Nyilván amit csinálsz, az valamilyen szinten a korhangulat leképezése…
– Ha már azt mondjuk, DJ vagyok – mert az elején ettől is ódzkodtam –, akkor azt gondolom, az a feladatom, hogy bemutassam az újfajta zenéket. Lehet, van ma is létjogosultsága egy olyan DJ-nek, aki oldschool breakbeatet játszik, de mindenképpen követni kell a változásokat. Elkezdtük négynegyedes acid house-szal, goa-val, bár már akkor is volt jungle… Játszottunk trip-hopot, ami lassú volt, visszafogottabb. ’96–’97 táján kezdett kialakulni a bigbeat, s akkor nagyon új és érdekes volt… Ha az ember azt gondolja, hogy egy irányzat valami miatt jó, akkor azt teszi fel. Más kérdés, amikor egy stílus iksz év után kifárad és már kevésbé izgalmas.
– Ez azzal jár, hogy lemezparkod egy részét egy idő után félreteheted. Állandóan frissítened kell.
– Ez furcsa dolog… A mai napig előfordul, hogy előveszek egy akár tízéves darabot is, amit beleszúrok a műsorba. Lehet, meglepetést okoz vagy kissé furcsán hangzik. A régebbi zenék nem rosszak most, csak másfelé fordul már az ember, más az, ami inkább izgatja a fantáziáját. Sokan megszabadulnak azoktól a lemezektől, amiken túlhaladtak, de én nem vagyok hajlandó erre.
– Úgy tudom rendszeresen jársz Londonba, új zenéket beszerezni.
– Egy jó bő fél éve vettem egy final scratch nevű effektet. Ez egy viszonylag új technológia, kell hozzá egy laptop, a felhasznált zene lehet akár MP3-as vagy akármilyen formátumban. A zenék a számítógépen vannak, ez a lemezjátszókkal és keverővel együtt csatlakozik egy kis kütyühöz. Van egy vinil lemezem, digitálisan rögzített jelekkel. Ezt felrakom, ugyanazt csinálom vele, mint bármelyik koronggal, gyorsítom, lassítom, szkreccselek vele… Amilyen zenét elindítok a számítógépen, az fog kifelé szólni, s ezt úgy mixelem, mint eddig a bakelitjeimet. Ez nyilván azt eredményezte, hogy mostanában kevesebb lemezt vásárolok. Azt hallottam, vannak DJ-k, akik már az egész szettjüket ezzel az új technológiával játsszák.
– Hát ez mindenképpen egyszerűsíti a dolgot.
– Ja, így a cucc, amit használsz kb. négy-öt kiló, szemben a huszonöt kilós lemeztáskával. Visszatérve az eredeti kérdésre, tehát a bakelitvásárlásom az utóbbi időben elég rapszodikus. Eddig az volt, jaj istenem, mikor jutok már el a lemezboltba, de most nincs meg ez a motiváció. Valamikor interneten is sokat rendeltem, míg nem kezdték keményen vámolni a külföldről hozatott dolgokat. Nemrégiben azért voltam Londonban, ilyenkor egyszerre sok mindent veszek.
– Az évek során jó pár helyen megfordultál. Mi most a törzshelyed?
– Mondhatjuk, hogy a Propeller nevű klub. Nagyobb bulikat reklámozó plakátokon már ez a név kerül zárójelben a nevem mögé. Kicsit magaménak is érzem azt a helyet… Nyíregyházára rendszeresen járok, Chatee szerdáin játszom a Rock In-ben. Most jelenleg nincsenek távolabbi felkérések, nyilván többet kéne mozogni, anyagokat küldözgetni, a fene tudja… Inkább ismerettségeken keresztül jutottam el sokfelé, úgy tűnik, most nem olyan erős ez a vonal.
– Úgy vettem észre, nem vagy egy tipikus önmenedzselő alkat.
– Hát nem, sőt rettenetesen gyenge vagyok ebben. Nem tudom eladni magam… Ennek ellenére valamennyire mégiscsak sikerül, de ez nem miattam van. Nem én adom el magam, hanem rám találnak és szerencsére szükségét érzik annak, hogy hívjanak.
– Így legalább azt csinálhatod, játszhatod, amit akarsz és amit szeretsz.
– Igen, ezt nagyon fontosnak érzem. Azt tartom a legrosszabbnak, amikor beleszólnak abba, milyen zenét játsszak. Ha hívnának valahová, ahol a tulaj megpróbálna irányítani, akkor többet oda nem mennék. Zenében kompromisszumokat nagyon nehezen kötök.
– Azért biztosan vannak terveid. Úgy tudom, szervezel is egy bulit.
– Igen, bár egyszer régen azt mondtam, soha nem fogok szervezni, de úgy tűnik, ezt nem lehet tartani. Palotai Zsoltot kértem meg, hogy egy exkluzív estét töltsön a Propellerben, április 2-án, pénteken. Majdnem egész este csak ő játszik majd, s kifejezetten olyan zenéket, amiket egy klinikás parti keretében nem tud lejátszani. Különlegesebb dolgokat hallunk majd, tánczenéket ugyan, de nem azokat, melyeket megszokhattunk tőle.
