Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KULTÚRA
Lemezkritikák és -ismertetések
  

 
   
ZENE
Marsbéli próféciák
 
Színészként kezdte, tagja volt a Harcosok klubjának, egy ideje pedig gitárral a kezében folytatja. Jared Leto szenvedélyesen énekel a 30 Seconds To Mars harmadik, némi engedélyezett hangulatszínezőkkel (kórusok, szintetizátorok) dúsított albumán is.
 

 
   
ZENE
Emlékezetes
 
A Lux együttes megalakulásának negyvenéves jubileumán a teljesség igénye nélkül felidézte múltját és vadonatúj, napi aktualitású számokkal is meglepte az őket ünneplő közönséget. A rock debreceni öreg rókái a napokban kapnak Pro Urbe díjat.
 

 
   
ZENE
Ütős koncert
 
Az ütőhangszeres Toldi Éva, akit többek közt dzsesszegyüttesekből ismerhetünk, lelkes tanítványaival tanórákon kívül is foglalkozik; ha kell, még át is írja az órára bevitt kedvenceket. A Ritmico csoport a debreceni jazzbarátoknál vendégeskedett legutóbb.
 

 
   
ZENE
„Magyarországról jövök a karavánommal”
 
A bravúros Paco de Lucía, a spanyol gitár nagymestere adott koncertet március 27-én a Főnix Csarnokban. A flamenco-dzsessz világhírű képviselője a koncert előtt a Deol.hu kérdésére elárulta, felelősséget érez a flamenco jövője iránt.
 

 
   
ZENE
Alice Kottaországban
 
A kócos Tim Burton kissé beteges képi világához nem nehéz zenéket társítani. Alice-feldolgozása nyomán rögtön két filmzene lemez is született. Mi az Almost Alice címen futó korongot ragadtuk magunkhoz. Divatos rock és alternatív zene sok gitárral.
 

 
   
JAZZ
Virtuóz flamenco
 
Az immár 63 éves spanyol gitáros, Paco de Lucía neve összeforrt az igényes, akusztikus muzsikával. Szólóban és más legendás gitárosokkal is gyakran lépett fel eddig, de mostanság leginkább flamenco zenekarával turnézik. A Főnix Csarnokban március 27-én játszik.
 

 
   
JAZZ
Hölgykoszorú
 
Rhoda Scott harmincöt év után érkezett ismét Debrecenbe és töltötte meg a Kölcsey Központ nagytermét. A Hammond-orgona hetvenkét éves, ám igen fiatalos amerikai-francia – és kicsit már magyar – mestere két kiváló hölgy zenésztárssal adott nagysikerű koncertet.
 

 
   
ZENE
Mestermunka
 
Latin világot varázsolt a téli debreceni éjszakába a két gitárfenomén: Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor, illetve vendégük, az ütőhangszeres Horváth Kornél. A zenét évek óta ismerem, hallgatom, szeretem, de élőben még nem volt szerencsém a virtuózokhoz. 

 
   
ZENE
Retronome pontossággal
 
A rockerek lassan felélednek a szokásos év eleji punnyadásból. Kedvező hír számukra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek zenéit feldolgozó és abból táplálkozó Retronome zenekar február 26-án fellép a Sikk Music Caféban. Vendégük a Stormraiser.
 

 
DEOL > Kultúra > Zene
  Színes blues-rock mementó
 
Héty Péter | 2009. szeptember 25., 14:30
 
A kiváló amerikai gitáros-énekes, Joe Bonamassa a blues-rock muzsikusok legújabb generációjának egyik jeles képviselője. Úgy ingázik a rock és a blues – a nagy szerelem – között, mint Gary Moore. Korábbi blues-os sikerei után most egy koncept-blues albummal állt elő, mely az egykori folk legenda John Henry, az amerikai munkásosztály XIX. századi hőse előtt tiszteleg. A közhelyektől mentes The Ballad of John Henry című albumot előző sikerlemezéhez (Sloe Gin) hasonlítják sokan. A fanyalgók a rendhagyó funky és soul elemeket kifogásolják elsősorban.
 
Vessenek rám követ a kritikusok, vagy akár a rajongók, szerintem ez az anyag sokkal finomabb, maradandóbb, magával ragadóbb a korábbiaknál. A nyitás az előző lemezhez hasonlóan fajsúlyos, kicsit a Led Zeppelinre emlékeztet. A címadó The Ballad of John Henry kimért ritmusával, változó hangulataival, zajaival, zörejeivel masszív balladaként nyitja az anyagot. Ehhez hasonlóan majdnem hét perces tétel az annak idején Sam Brown által ismertté tett Stop! átdolgozása. Az egykori sláger Bonamassa kiváló gitárjátékával sokkal jobban átitatódott a blues hangulatával, bár az alapműben is meg volt ez a lehetőség.
 
A zárás kitartott gitárhangjai után szinte földhöz vágnak a Last Kiss hagyományos blues-rock riffjei. A dögös nóta hátterében a Hammond-orgona, és a csörgő hangja is a gördülékeny road movie hangulatot segítik, a refrénben pedig egy Rory Gallaghertől ismert gitártéma köszön vissza. A vége folkos hangulatba megy át, ami már a következő számot is felvezeti egyben. Tom Waits klasszikusa, a Jockey Full of Bourbon jól kapcsolódik az album témájához, a proli léthez, hangszerelésében is visszautalva az akusztikus-folkos, korabeli időkre (honky-tonky bárzongora, dobro gitár), de remekül keverve a mai idők rockosabb muzsikájával. A Story of A Quarryman már egyértelműen csakis a rock klasszikus stílusjegyeiből építkezik, énekével a korabeli Free-s Paul Rodgerset idézi, a két szólamú gitárdallam pedig a Thin Lizzy előtt tiszteleg.
 
A Lonesome Road Blues csak címében rokon a hasonló klasszikus témával, de ez is egy hagyományos blues-rock stílusú nóta Bonamassa tollából. Talán John Mayall Bluesbreakers hangzásához áll legközelebb. A Happier Times egy kicsit kilóg a sorból romantikus rock hangzásával, de a kiváló gitáros itt legalább akusztikus és elektromos hangszeren is brillíroz néhányat. Mindent helyretesz azonban az ismét Paul Rodgers stílusában, balladisztikusan indító Feelin’ Good. Ezt az Anthony Newley és Leslie Bricusse által jegyzett nótát nem kisebb nevek vették már repertoárjukra, mint Nina Simone, John Coltrane, a Traffic, a Muse és George Michael. Itt igazi blues-rock töltést kap, olykor térden állva, de az egekig kiáltva, érzéssel hozott gitárjátékkal. Tempós, ismét dögösebb rock and roll, funky-s fúvósokkal a Funkier Than a Mosquito’s Tweeter, melynek szerzője Ailene Bullock, akit bevallom, nem tudok hova tenni, de jól dolgozott.
 
Az album leghosszabb nótája a The Great Flood, melyben egy olyan lassú, nyugtató tempójú, csendesen kellemes bluest alkotott Bonamassa, amilyeneket anno a hatvanas évek legvégén a Fleetwood Mac hozott. Az ifjú mester alighanem Peter Green elismerését is kiérdemli. A From the Valley egy szép, egy szál akusztikus gitáros lamentáció, ehhez mérten rövid, s nem tud unalmassá válni. Kicsit nehéz is ebből a meditatív állapotból újra felvenni a ritmust a záró As The Crow Flies-hoz. Ezzel a jól effektezett Tony Joe White (más nevén Tenneessee Swamp Fox) nótával teszi fel a pontot Bonamassa az igen változatos zenei masszára. Miközben halkul a zene nyúlna is az ember a hangerő gombhoz, hogy ne legyen még vége.
 
A fanyalgások ellenére nem lenne meglepő, ha az év végén zenei díjat kapna az album, legalább a blues kategóriában. A klasszikus blues, rock és folk elemek iránt fogékonyak és a változatos muzsikát kedvelők egyként megkedvelhetik ezt az albumot, mert jó érzékkel keverednek rajta ezek az elemek. No, és nem szabad szó nélkül hagyni azt sem, hogy Joe Bonamassa napjaink valóban szakmailag is egyik legelismertebb előadója, mind gitártechnikája, mind énekesi adottságai tekintetében. Legutóbb a Royal Albert Hallban látták őt vendégül Eric Claptonnal együtt. A koncert anyaga DVD lemezen szeptember végén jelenik meg.
 
(Joe Bonamassa: The Ballad of John Henry, Premier Artists, 2009
 
A dalok listája: 1. The Ballad of John Henry, 2. Stop!, 3. Last Kiss, 4. Jockey Full of Bourbon, 5. Story Of A Quarryman, 6. Lonesome Road Blues, 7. Happier Times, 8. Feelin’ Good, 9. Funkier Than a Mosquito’s Tweeter, 10. The Great Flood, 11. From The Valley, 12. As The Crow Flies)
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
Értékelje a cikket 1-től 5-ig:
A cikk osztályzata az eddigi szavazatok alapján:
3.90
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.018040180206299 másodpercig tartott.