Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KÉPZŐMŰVÉSZET
Tiltott gyümölcs
 
A lengyelországi kommunista elnyomás idején készült pimasz, merész és provokatív kompozíciók inspirációiról tájékozódhattunk a Banánköztársaság című kiállítás zárórendezvényén. A Modemben a tárlat lengyel kurátora, Jolanta Ciesielska volt a „kalauz”.
 

 
   
TÁRLAT
Mértan mindenkinek
 
Kitörések, angyal-témák, feszülő ékek és síképítmények: Aknay János szereti sajátos optikán át tanulmányozni a teret. Az érzelmek tipikus színeket, éles kontrasztokat kevernek a palettán egyedire. Az expresszív képeknek január 30-a óta a Modem ad otthont.
 

 
   
TÁRLAT
„Mostan színes tintákról álmodom”
 
Jubileumi kiállítás nyílt a Déri Múzeumban Válogatás az Ötvöszománc Szimpózium alkotásaiból címmel. A tárlaton a Kós Károly Művészeti Szakképző Iskola elmúlt tíz évének legkülönlegesebb műveiből látható összeállítás 2009. december 15-ig.
 

 
   
TÁRLAT
Merész lengyelek
 
Groteszk kompozíciók, provokatív és merész alkotások, szándékosan anti-esztétikus képek láthatók harminc lengyel alkotótól a Modem legújabb, Banánköztársaság című kiállításán, mely a nyolcvanas évek lengyel expresszív művészetét mutatja be.
 

 
   
TÁRLAT
„Az azonosulás festője”
 
A főiskola után élete egyik legnagyobb dilemmája előtt állt: maradjon Budapesten, vagy hazatérjen Hajdúböszörménybe. Ő az utóbbit választotta. Halálának tizedik évfordulóján Maghy Zoltán munkásságára egy újonnan nyílt galéria emlékezteti az érdeklődőket.
 

 
   
TÁRLAT
Debrecen – ahogy Szipál Márton látja
 
A világhírű fotóművész, Szipál Márton legújabb alkotásaiból nyílt kiállítás január 20-án a Kölcsey Központ Bényi Árpád-kiállítótermében. A kiállítási szezonnyitó rendezvényen debreceni díszpolgárok portréit láthatjuk elsősorban.
 

 
   
TÁRLAT
Országjárás
 
A Hajdú-Bihar megyei nem hivatásos képzőművészek munkáját is bemutató, Utazó Esszencia 2009–2010 című vándorkiállítás célja, hogy megismertesse a látogatókat azzal a sokszínű gondolat- és érzésvilággal, amely az amatőr művészeket és alkotásaikat jellemzi. 
 

 
DEOL > Kultúra > Képzőművészet > Tárlat
  Dr. Éles Csaba egyetemi docens, esztéta megnyitója
 
Deol | 2009. szeptember 28., 12:02
 
Kedves közönségünk, tisztelt hölgyeim és uraim, művésztársak és barátok!
 
Minden ember, aki eljön és megtisztel egy kiállítást, egy művészt, és szán némi türelmet, figyelmet, alázatot a képeknek, rálép arra a gyümölcsöző, és várhatóan a későbbiekben sokat adó útra, amit én „titokfejtésnek” nevezek. Minden igazi műalkotás egy-egy darab a titkok világából, de ugyanakkor a kép magában rejti önmaga megfejtésének kulcsát, amelyet meg lehet keresni, meg lehet találni. Gondolok itt a montázstechnikára, különböző képrészletek egymásra helyezésére, a képekbe applikált szövegekre, amelyek rendkívül gondolatébresztőek a megfejtéshez.
 
Amikor „titokfejtésről”, műélvezésről, esztétikai befogadásról beszélünk, akkor nem csak az egyes műalkotások titkaihoz, nem csak a tárlat egészének titkához kerülünk közelebb, hanem ahhoz az emberhez is, aki e mögött áll, az alkotóhoz. Az alkotás lázában égő, annak különféle előkészítő és lezáró fázisaiban leledző, dolgozó, munkálkodó művész személyes, mély, igazi titkaihoz.
 
László Ákosnak a sors három várost adott. Ez a három város két észak-erdélyi nagyváros: Kolozsvár, ahol főiskolai tanulmányait végezte, aztán Nagyvárad, ahol tulajdonképpen gyermekéveit, ifjúsága és felnőtt évei jelentős részét töltötte, és Debrecen, ahová áttelepült. Ez a szó, hogy „áttelepült” már régen aktualitását vesztett fogalom; hiszen valójában már réges rég nem vendég ő itt, hanem fordítva: akkor vendég, amikor visszamegy Nagyváradra. Adhatta volna ehhez a három városhoz, vagy valamelyik helyett Budapestet is, ahol született. Vagy adhatta volna Párizst is, ahova szintén emigrálhatott volna, hiszen nyelvtudása és vizuális nyelvi művészete ezt is lehetővé tette volna. Azonban ne azt nézzük ebből a sorsból, hogy mit nem adott meg, hanem mit adott a sors neki. Mernék úgy is fogalmazni, hogy milyen ajándékokat, milyen „tálentumokat” kapott? Mert ezek az ajándékok nagyon értékes, a lélek és a szellemvilág igazi mélységeit és magasságait érintő ajándékok. Megkapta az empátia ajándékát, a mélységes beleérzés képességét, amely vonatkozik a valóságra és emberi kapcsolataira is.
 
A másik nagy ajándéka, adottsága, az a kereső-kutató szándék, amely egész eddigi életét jellemzi, hogy hazát és otthont, szeretetet és humánumot keresett és adott is másoknak. Csodálkozom, hogy miért nem ábrázolta eddig Odüsszeuszként önmagát? Lehet, hogy már ott van a műhelyében ez a kép is; mint ahogyan belerejtőzött ő már Ikarosz és Sziszüphosz, Hamlet és Don Quijote, Szent György lovag vagy inkább a Sárkány kontúrjaiba.
 
További fontos ajándék-képesség az emlékezés. Tulajdonképpen minden művészet – ahogy ezt már Fülep Lajos művészetfilozófus is hangsúlyozta – emlékezés. Hiszen a jelen csak múló anyag, majd ha megrágja az „idő vasfoga” (egyik képén szimbolikusan ábrázolja is), majd ha patináját kapja a jelen, akkor lesz érdekes és fontos. A művész egész figyelme annak a közösségnek a múltja iránt nyilvánul meg döntően, ahol önmaga titkait, önmaga kiteljesülését keresi. A kíváncsiság, a keresés, a kutatás, az emlékezés és a belerejtőzés képessége; ezek azok az ajándékok, amelyekkel nagy vonalakban megragadható a művészet, amely nagyon sok konkrét műalkotásban érhető csak tetten. Ezek az ő igazi megtartói és vigaszai minden olyan esetben, életének minden olyan pillanatában, amikor úgy érezhette, hogy nem kap kellő visszajelzést, viszonzást a világtól.
 
A kiállítás címét nagyon egyszerűen két tárgyszóval lehetne megragadni: városképek és költők. Ennek a kiállításnak az egyik hőse Debrecen, a másik hőse a költészet, az irodalom világa. Először az utóbbiról fogok bővebben beszélni. Idézzük meg azokat az irodalmi alkotókat, akik valószínűleg a legerősebb élményként hatottak munkásságára, alakították, inspirálták művészetét! Egy kisebbfajta irodalmi lexikont megtöltene azoknak az életműveknek az ismertetése, amelyek őt motiválták – természetesen különböző mértékben és jelleggel. Például a magyar irodalomból: Arany János, Áprily Lajos, Deák Tamás, Köteles Pál, Köves Tibor, Márai Sándor és Sinka István; a világirodalomból pedig: Balmont, Bulgakov, Frenaud, Shakespeare és Villon.
 
Eddig csupa olyan nevet említettem, akik nincsenek jelen a tárlaton. Akik viszont itt és most „illusztrációk” kiindulópontjaként láthatók valamely művük révén: Ady Endre, Babits Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Ivanov, Jeszenyin, József Attila, Juhász Gyula, Szilágyi Domokos – és Danilo Kiš, szerbiai író és esztéta, akitől egyfajta ars poetica-t tett magáévá. Nevezetesen azt, hogy az alkotás az ember számára egyetlennek és utolsónak megmaradó illúzió.
 
A jelenlévők  köréből Varlam Salamov nevét emelem ki – az elbeszéléseinek komor világához kapcsolódó képet. Egyik méltatója azt mondta róla, hogy többet meg lehet tudni Salamov egyetlen novellájából – a Kolima címen összegyűjtött novellákra gondolok – a sztálini korszak borzalmaiból, mint Szolzsenyicin egyébként nagyon jelentős, egész életművéből. Ennek a grafikának az értéke jóval jelentősebb annál, hogy egyszerűen csak „illusztrálná” azt a szenvedést, amelyet Salamov és társai átéltek.
Az alkotás megdöbbentő mélysége abban fejeződik ki, hogy egy általános, egyetemes sűrítményét adja mindenféle emberi szenvedésnek, megaláztatásnak; a lelki megalázottságot a testiségen keresztül ábrázolva. Ugyanakkor a remény halovány jele is látható a képen; amelyet a mellette látható De profundis még tovább erősít.
 
A szerzőket László Ákos valóban szolgálja; de még inkább szolgálja a költészetet, az irodalmat, a művészetet, a kultúrát, annak legmélyebb tartalmait, és dialektikusan saját, ilyen értelmű legbensőbb értékeinek szolgálójává vagy segítőjévé is teszi a költészetet. Grafikusművészünk a sors átélésének hasonlóságát, a sorsérzés közösségét keresi és találja is meg – hol a múlt, hol a jelen magyar és világirodalmában. Láthatunk olyan műveket, amelyek közelebb visznek bennünket – a szellemiséget tekintve – Jeszenyinhez, József Attilához, Babitshoz és másokhoz. Ugyanakkor ezeken a műveken keresztül László Ákos személyiségéhez, személyiségének legmélyebb és legértékesebb vonásaihoz, érzékenységéhez és humánumához, mindezt közölni kívánó szándékához, ettől soha el nem téríthető törekvéséhez térünk vissza. Ilyen értelemben fontos a városkép is.
László Ákostól soha nem fognak látni, eddig sem láthattak portrékat. Nem fognak látni tőle olyan tájképeket sem, ahol a dombok, a fák uralják a képet. Ő házakat és utcákat azért rajzol, mert azok emberszerűségét, lelki szenvedéseket tükröző mivoltát akarja kidomborítani. Konkrét önarcképei, illetőleg kompozícióinak, montázsainak önportré-részletei nem privát értelemben vett partikuláris önarcképek, hanem önmagukban is az általános embert keresik. Ez a kiállítás, voltaképpen egyetlen műalkotás, amely az emberi szenvedéseket, az ember lehetőségeit, a lélek szerteágazó titkainak kutatását keresi. Ebből a szempontból érdekes a lovak sorozata, melyet a debreceni Modemben rendezett Leonardo-kiállítás ösztönzött. A lovak – noha messzemenően tiszteli anatómiai mivoltukat – valójában médiumok, az ember, az emberi lélek médiumai.
A lovak és a házak is antropomorfizálódnak; ha úgy tetszik, minden a lélek formáját ölti. Így válik ez az egész kiállítás külön darabjaiban és egészében is a művész önarcképévé és egyben hitvallásává.
 
Harminchárom rajz látható a kiállításon. Vagy inkább egyetlen nagy, „kirakós” önarckép ez az egész tárlat. Úgy is értelmezhetjük tehát ezt a kiállítást, hogy László Ákos egyetlen nagy művet hozott ide önöknek.
 
Mint ahogyan egész eddigi munkássága, úgy ezen tárlata is beteljesít két nagyon fontos erkölcsi és esztétikai útravalót, amelyet pályakezdésekor kapott. Az egyik a nagyapjától való. „Kelj föl minden nap korán; mert aki korán kel, ha aranyat nem is, de alkotási lehetőséget talál.” A másik pedig Kádár Tibor kolozsvári tanárától ered. Ő arra intette egykori kedves tanítványait, hogy kudarcokon, csalódásokon és minden poklokon keresztül sem szabad megalkudni. Úgy, ahogyan Ady szavai szerint nem alkudott Petőfi vagy a versében megidézett „néhai Vajda János”; később, Derkovits Gyula vagy Kondor Béla – és még nagyon sokan az igaz művészek közül. Ezekkel a tanításokkal és példákkal részben már túl is léptünk a képzőművészet, a kiállítás keretein. Akkor van ugyanis igazán értelme a művészetnek – legyen megjelenése bármily artisztikus is –, ha a kompozíciók az ember sorsproblémáiról szólnak. Ha az embert mint erkölcsi lényt is megszólítják, ha az esztétikai formák élménye az emberhez méltó lét alapjait érintik; ha a fölemelkedésre, az önmaga korlátain való túllépésre, akadályainak leküzdésére,  lehetőségeinek kitágítására ösztönzik – vagy legalábbis ezeket a tanulságokat sugallják, sejtetik.
 


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0,018021821975708 másodpercig tartott.