Szólláth Tibor, a Hajdú-Bihar Megyei Közgyűlés alelnöke a megnyitón úgy fogalmazott, hogy olyan minőségű és szépségű ékszerek és tárgyak láthatók itt, amelyeket egy férfi is szívesen használna és hordana, nemhogy egy nő. S valóban, körülnézve a teremben, a látogatók csillogó tekintetéből az sugárzott, hogy ezekből a különlegességekből bármit szívesen hazavinnének. Miből fakadhatott ez az érzés? Kosztolányi Dezső fogalmaz így a Mostan színes tintákról álmodom című versében, hogy „És el nem unnám, egyre-egyre írnék/egy vén toronyba, szünes-szüntelen./Oly boldog lennék, Istenem, de boldog./Kiszínezném vele az életem.” Valahogy ilyen felfogásban és lelkesedéssel készülhettek el a tárlókban kiállított ékszerkompozíciók és ötvöszománc alkotások, amelyek egyéni elképzeléseket tükröznek és a mindent átható szépség sugárzik belőlük. Kevés olyan kiállítást lehet találni, aminek minden egyes darabja nyújt valami pluszt az érdeklődők számára. Persze felmerül a kérdés, hogy mit lehet órákig nézni egy fülbevalón, egy nyakláncon, vagy egy karkötőn. Valójában az ezek között érzékelhető összhang, a megmunkálás aprólékossága, az „egymáshoz-tartozó” darabok tökéletes illeszkedése az, ami rabul ejti az ember tekintetét. Ehhez adódnak hozzá az ötvöszománc művészet tovább élő hagyományai.

 

P. Szalay Emőke – aki az elmúlt öt évben volt a szimpózium művészettörténésze – megnyitó beszédében egy Felvinczi György idézettel érzékeltette az ötvösség jelentőségét a művészetekben: „Olyan az ötvösség,/Hogy minden mesterség/Könnyen azt fel nem veri;/Oly igyekezetem/Nincsen, hogy dicsérjem,/Maga magát dicséri;/De megvallom azt is,/Hogy egy mesterség is/Mindenben el nem éri.” Az ötvösség mindig is különleges helyet foglalt el a kézműves mesterségek között. Főként nemesfémekkel, drágakövekkel, igazgyöngyökkel dolgoznak mesterien, a legkülönfélébb formákban variálva azokat, az alkotófolyamatban felhasznált alapanyagok már önmagukban is értékesek. A zománcművészet korábban az ötvösség egy ága volt, mára önálló művészetté nőtte ki magát. A kettő fénykorának a XV-XVI. század tekinthető. A történelem során a zománcművészetnek sokféle változata alakult ki, pl. a sodronyzománc, melynek legértékesebb emlékei éppen Magyarországon találhatók – hallhattuk a megnyitón.

 

Az ötvösség a reneszánsz után kissé háttérbe szorult, következő fénykorát a szecesszió jelentette, majd ismét egy hullámvölgy következett. Aztán 1999-ben a Kós Károly Művészeti Szakképző Iskola úgy döntött, hogy feleleveníti ezt a csodálatos hagyományt és megszervezi az első szimpóziumot, amit azóta is évről évre töretlenül visz. Ezek egyik különlegessége, hogy nem egy zárt és elszigetelt közösséget fognak össze, akik kizárólag a maguk kedvéért dolgoznak, hanem szélesebb kitekintésben dolgoznak. Az iskola több külföldi csoporttal is kapcsolatban van, többek között finnekkel, olaszokkal, németekkel, csehekkel, lettekkel. Az évente rendezett ötvöszománc szimpóziumok mindig egy központi téma köré szerveződnek,  ami alapvetően meghatározza, de nem határolja be az alkotómunkát. Így előfordult, hogy a reneszánsz, vagy a szecesszió szellemiségében készültek a munkák, de volt, hogy a vízi világ központi gondolatát használták fel. Ebből a sokszínű anyagból látható különleges válogatás a jubileumi kiállításon 2009. december 15-ig.