Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KULTÚRA
Lemezkritikák és -ismertetések
  

 
   
ZENE
Marsbéli próféciák
 
Színészként kezdte, tagja volt a Harcosok klubjának, egy ideje pedig gitárral a kezében folytatja. Jared Leto szenvedélyesen énekel a 30 Seconds To Mars harmadik, némi engedélyezett hangulatszínezőkkel (kórusok, szintetizátorok) dúsított albumán is.
 

 
   
ZENE
Emlékezetes
 
A Lux együttes megalakulásának negyvenéves jubileumán a teljesség igénye nélkül felidézte múltját és vadonatúj, napi aktualitású számokkal is meglepte az őket ünneplő közönséget. A rock debreceni öreg rókái a napokban kapnak Pro Urbe díjat.
 

 
   
ZENE
Ütős koncert
 
Az ütőhangszeres Toldi Éva, akit többek közt dzsesszegyüttesekből ismerhetünk, lelkes tanítványaival tanórákon kívül is foglalkozik; ha kell, még át is írja az órára bevitt kedvenceket. A Ritmico csoport a debreceni jazzbarátoknál vendégeskedett legutóbb.
 

 
   
ZENE
„Magyarországról jövök a karavánommal”
 
A bravúros Paco de Lucía, a spanyol gitár nagymestere adott koncertet március 27-én a Főnix Csarnokban. A flamenco-dzsessz világhírű képviselője a koncert előtt a Deol.hu kérdésére elárulta, felelősséget érez a flamenco jövője iránt.
 

 
   
ZENE
Alice Kottaországban
 
A kócos Tim Burton kissé beteges képi világához nem nehéz zenéket társítani. Alice-feldolgozása nyomán rögtön két filmzene lemez is született. Mi az Almost Alice címen futó korongot ragadtuk magunkhoz. Divatos rock és alternatív zene sok gitárral.
 

 
   
JAZZ
Virtuóz flamenco
 
Az immár 63 éves spanyol gitáros, Paco de Lucía neve összeforrt az igényes, akusztikus muzsikával. Szólóban és más legendás gitárosokkal is gyakran lépett fel eddig, de mostanság leginkább flamenco zenekarával turnézik. A Főnix Csarnokban március 27-én játszik.
 

 
   
JAZZ
Hölgykoszorú
 
Rhoda Scott harmincöt év után érkezett ismét Debrecenbe és töltötte meg a Kölcsey Központ nagytermét. A Hammond-orgona hetvenkét éves, ám igen fiatalos amerikai-francia – és kicsit már magyar – mestere két kiváló hölgy zenésztárssal adott nagysikerű koncertet.
 

 
   
ZENE
Mestermunka
 
Latin világot varázsolt a téli debreceni éjszakába a két gitárfenomén: Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor, illetve vendégük, az ütőhangszeres Horváth Kornél. A zenét évek óta ismerem, hallgatom, szeretem, de élőben még nem volt szerencsém a virtuózokhoz. 

 
   
ZENE
Retronome pontossággal
 
A rockerek lassan felélednek a szokásos év eleji punnyadásból. Kedvező hír számukra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek zenéit feldolgozó és abból táplálkozó Retronome zenekar február 26-án fellép a Sikk Music Caféban. Vendégük a Stormraiser.
 

 
DEOL > Kultúra > Zene
  Marsbéli próféciák
 
Deol | 2010. február 12., 09:41
 
Először talán a Harcosok klubjában figyeltem fel az akkor hidrogénszőkére festett hajú Jared Letóra. Teljes erőből ütötték-verték egymást a Brad Pitt játszotta másik utcai bajnokkal, s bár csontjuk recsegett és vérük ömlött bőséggel, láthatóan roppantul élvezték ezt a helyzetet. Aztán utóbb leesett, hogy korábban már láthattam őt nem is egy filmben. Például Az őrület határában. Később meg az Észvesztő, az Amerikai pszicho, a Pánikszoba, a Fegyvernepper, a Requiem egy álomért című mozikban, illetve egy még 1996-ban forgatott ír filmjében, Az utolsó nagy királyban.
 
Néha egészen jó volt, ilyenkor megtörtént a csoda és érzékeny, árnyalt játékstílusa érdekessé tette az általa megformált figurákat, máskor meg teljesen belesimult a környezetébe, és hozta, amit kellett, de semmi többet. Jared Leto sokáig egy színész volt, aki néha jó, néha nézhető, néha meg teljesen érdektelen filmekben játszott. Ilyen figurából van pár ezer a tengerentúli álomgyárak környékén. Az ember beüti a nevüket a netes keresőkbe, kijön néhány film, ezeknek több mint a fele ismerős, de jó, ha egy vagy két olyan van, amire érdemes lesz emlékezni tíz vagy húsz év múlva is.
 
Aztán történt pár esztendeje, hogy az Music Television (MTV) egyik éjszakai műsorában láttam egy klipet, The Kill címen. Nem kapcsoltam el, megvártam, ki az előadó. Közben végig azon törtem a fejem, kire emlékeztet engem ez az énekes. Végül beugrott: kiköpött Jared Leto, bár ezt hamar korrigáltam, mert a 30 Seconds to Mars énekese nem hasonlít, hanem konkrétan ugyanaz a személy. A színész énekes (gitáros és dalszerző...) is egyben, mint kiderült. Ami csak nálunk vérciki, a színészek csak itthon vállalkoznak olyan dalok éneklésére, melyek 99 százalékát meg sem lett volna szabad írni, nemhogy lemezre nyomni. (Kivétel van, de arról majd egy másik cikkben.) A 30 Seconds to Mars mindenesetre bejött: erős, de nem harsány, kemény, de nem sablonos és meglepően intelligens, könnyen kódolható érzelmekkel erősen feldúsított rockzenéjük üdítően hangzott a zenetévé-szentháromságot (VH1, MTV, VIVA) uraló fősodorhoz képest.
 
A zenekart Leto 1998-ban alapította az Angyalok Városában testvérével, a dobok mögött ülő Shannon Letóval. Jelenleg még Tomo Millicevic gitárossal dolgoznak együtt. Első, szokásosan a csapat nevét viselő lemezük 2002-ben jelent meg, és szokatlanul erős kezdés volt: érett, kimunkált albummal álltak elő, aminek érdemeit az sem tudta lerontani, hogy a tinilányok által kedvelt magazinokban rendszeresen olyan bárgyú kérdésekre kellett válaszolniuk, minthogy akkor ugye mindenük a csajozás, meg a bulik bulik hátán. A második, A Beautiful Lie című opuszt három év múlva dobták piacra. Támogatásul egy olyan (fagyos) hangulatú klippel, amelyből az is nyilvánvalóvá vált, hogy a zenekar a környezet- és természetvédelem elkötelezett hívei közé tartozik. Ez a már-már epikusan hosszú filmetűd igényes képi világával, a sarkvidék felelőtlen tönkretételéről szóló realista víziójával még inkább kiemelte a zenekart a kortársak egynyári falkájából. (Még leginkább a Rammsteinnel lehetne őket rokonítani. Pont annyira kíméletlenül pontosak: de míg a német kollégák enyhén vadállatoknak, vagy a Führer nyelvén daloló terminátoroknak tűnnek mellettük, a 30 Seconds to Mars inkább hat elektronizált trubadúrok társaságának.)
 
Ezúttal még többet vártak, míg piacra dobták a harmadik korongot, a This Is Wart, mely a  megszokott igényes, határozott és hatásos rockzenét kínálja a hallgatóknak, némi engedélyezett hangulatszínezők (kórusok, szintetizátorfutamok) felhasználásával. Továbbra is az ismerős szenvedély és elszántság uralja a lemezt, mint a korábbiakat. Leto pontosan és felkavaróan énekel (bár az elsőtől az utolsó dalig pontosan ugyanúgy). Egyes effektek szinte végigkísérik az albumot, újra és újra felcsendülnek, amivel felerősítik a hallgatóban azt az érzést, hogy átgondolt, kompakt albumról van szó. Más kérdés persze, tényleg jó-e, ha teljes egy órán át ugyanaz a hangulat árad egy lemezről. A szenvedély egy idő után simán átcsúszhat szenvelgésbe, és hát a vörös meg a piros sincs túl messze egymástól, a vértől meg könnyű eljutni a málna, majd az eperhab árnyalatáig. De ez talán még odébb van – bár ha már a Rammsteint emlegettük korábban: náluk is elszaladt a motorosfűrész, új lemezük határozott, zúzós zenét kínál, de egy idő után már semmi sokk, csak puszta sok marad, és a rossz érzés, hogy az esztergagép mégis inkább a nagyüzemi termelés szimbóluma lehet, nem pedig az egyedi és kreatív művészi önkifejezés eszköze.
 
Visszatérve Mars dizájnfrizurás isteneihez, meg az ő háborújukhoz: a lemez gyerekkórussal indul. Ez hatásos, de nem szokatlan gesztus a rockzenében, sokan éltek vele eddig is, fognak, gondolom ezután is. Arra már az előző lemezeken is felfigyeltem, hogy Letóék olykor kifejezetten érdekes dobtémákkal állnak elő – mint például a Night Of The Hunterben is. (Ami már eleve sokkal jobb, mint a közhelyes négynegyedes kalapácsolás.) A folytatás viszont, a Kings And Queens talán a leginkább trendi darab, itt azzal a hangzással operálnak, amire akár mondjuk a különben nagyon is más Metro Station-rajongók is ráharapnának. Visszatér a (gyerek)kórus, szinte látni a magasra tartott karokat és lobogó lángú öngyújtókat. This Is War: szervesen folytatódnak az előző kompozíciók, és bár itt már szinte az eget ostromolja a zenekar, jó arányérzékkel kevernek le és fel témákat, hangszíneket. Kilóg kissé akusztikus felvezetésével a 100 Suns, bár az elmaradhatatlan (és egyre inkább túlzásnak tűnő) kórus szigorúan köti az album egészéhez ezt a tipikusan MTV unplugged-jellegű szerzeményt. A hetedik, a Closer To The Edge sokak számára lehet a csúcspont, vagy ha úgy tetszik: az unalom kezdete. Nem rossz dal ez sem, ahogy a Vox Populi sem az, bár a Search And Destroy-t én szívesen lehagytam volna a korongról, inkább érzem alibinek ezt, mint az Alibit a maga hosszú, lassú lecsengésével. Ekkora azért kissé elfárad a hallgató. Viszont a Stranger In a Strange Land a maga monotonitásával, futurisztikus ritmusképletével (némi túlzással: űrdiszkó Madách Imre tragédiája alapján) már-már üdítő, melynek tetején amorf jégkocka úszik a záró L490 jóvoltából.
 
Ahhoz persze, hogy eddig eljussunk, be kell tolni a lemezt a lejátszóba. Azt megelőzően pedig leemelni a polcról, ami már önmagában felér egy kalanddal, ugyanis a zenekar trükkösen többféle fedőlappal látta el a CD-t, lehet válogatni, melyik arc szimpatikusabb számunkra a most éppen betűkkel felírt Thirty Seconds To Mars cím alatt.
 
(monoman)
 
(30 Seconds to Mars: This Is War, Virgin Records, 2009)
(A dalok listája: 1. Escape, 2. Night Of The Hunter, 3. Kings And Queens, 4. This Is War, 5. 100 Suns, 6. Hurricane, 7. Closer To The Edge, 8. Vox Populi, 9. Search And Destroy, 10. Alibi, 11. Stranger In A Strange Land, 12. L490)
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
Értékelje a cikket 1-től 5-ig:
A cikk osztályzata az eddigi szavazatok alapján:
4.16
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.020251989364624 másodpercig tartott.