Hadihajón aludni, felmászni egy tűzhányóra, indiánokkal vacsorázni, megcsodálni Robinson Crusoe szigetét, parolázni trónörökössel és köztársasági elnökkel. Mennyi kuriózum! Pedig ez csak töredéke annak a tömérdek fantasztikus élménynek, amelynek részese lehetett egy debreceni leány.
– Három hét Spanyolországban és ugyanannyi Chilében. Nem semmi. Hogy jött össze? – kérdeztem Duzs Tímeától, a Fazekas Mihály Gimnázium tizenkettedikes, spanyol tagozatos diákjától.
– Van egy Ruta Quetzal elnevezésű, már évtizedek óta tartó nagyszabású programsorozat, melynek keretében – a spanyol kormány szervezésében – számos fiatal részt vehet egy igazi kalandtúrán. A célország rendszerint valamelyik közép- vagy dél-amerikai, a spanyolok által meghódított terület. Magyarország az uniós tagsága óta kapcsolódhatott be, és minden évben – akárcsak a Spanyolországon kívüli többi EU-államból – mindössze egy fiatalnak adatik meg az utazási lehetőség. Tavaly én érdemeltem ki.
– Mivel?
– Nos, itthon egy komoly versenyen kvalifikálhatja magát az ember. Csak olyan 16-17 éves tanulók nevezhetnek, akik spanyol tagozatra járnak. Öt, Chiléhez kötődő téma közül választhattunk egyet, amelyet vagy irodalmi, vagy történelmi jellegű dolgozatban kellett feldolgoznunk 15 gépelt oldalnyi terjedelemben. Én Chile felfedezéséről írtam egy romantikus novellát, amelyben egy
indián lány levelezik egy spanyol hódítóval. A fiatalember persze eredetileg nem a lány meghódításáért érkezett az idegen földre. A történetet egyrészt az indián kultúra megsemmisítésére tett kísérletek tényanyagával, valamint a korabeli spanyol nyelvezet használatával próbáltam hitelesebbé, színesebbé tenni.
– Nagy munka volt?
– A sztorit hamar kiötlöttem, viszont sok-sok hétbe telt, amíg elegendő alapanyagot gyűjtöttem be az akkori viszonyokról. Jártam a könyvtárakat, bújtam a könyveket, sőt a fővárosban tanuló nővéreim is beszereztek számomra jó néhány kötetet, ugyanis az interneten kevés és kevéssé megbízható információkat találtam. Örültem, amikor megtudtam, hogy benne vagyok a legjobb tízben, akiket meginvitáltak a spanyol nagykövetségre. Ott egyrészt meggyőződtek arról, hogy valóban mi vagyunk-e szerzők, másrészt tesztelték a nyelvtudásunkat.
– Tudjuk, te lettél a kiválasztott, és készülhettél a nagy utazásra.
– Azért nem ment minden egyszerűen. A szüleimnek például közjegyző előtt kellett tanúsítaniuk, hogy hozzájárulnak az utazáshoz, orvosi vizsgálatokon estem át és védőoltásokat is kaptam. Ráadásul Chilében töltöttük volna az első három hetet, majd megszakítás nélkül újabb hármat Spanyolországban, azonban a H1N1-mizéria átírta a forgatókönyvet. Így nyáron, júliusban „tudtuk le” a spanyol kalandot, majd decemberben a dél-amerikait.
– Utóbb már ismerősökként köszönthettétek egymást. Tényleg hányan voltatok?
– Ötvenhárom országból összesen háromszázan. A létszám felét a spanyolországiak adták és a spanyol ajkú országokból is hatan-nyolcan jöhettek. Ők egyébként képzőművészeti
alkotással vagy zeneművel is pályázhattak.
– Nem lehetett egyszerű dolog ennyi embernek az utaztatását, étkeztetését és elszállásolást megoldani, meg minden egyébről gondoskodni…
– A szervezés nagyon profi volt. Az elutazás előtt mindegyikünkről méretet vettek, és egy sportruházati cég teljesen felöltöztetett bennünket. Kaptunk szandált, bakancsot, pólót, inget, esőkabátot, sapkát, táskákat, de még zseblámpát is. (Ez jóval több, mint százezer forintos ajándéknak felelt meg.) Vagyis szinte végig „egyenruhában” voltunk. Kisebb csoportokat alakítottak ki, melyeknek volt egy-egy tapasztalt vezetője, koordinátora. Mindamellett sok tekintetben önállóságara voltunk kényszerítve. Mi állítottuk fel mindig a sátrakat, magunkra mostunk. Az időnket viszont szinte percre pontosan beosztották – már az elutazás előtt. Csupán minimális volt a programváltozás az eredetileg összeállítotthoz képest. Katonás volt a rend, minden reggel – inkább hajnalban! – a tábori zenekar fújta az ébresztőt, aztán irány a „zuhany”. Nem hagyományos tusolóra kell ám gondolni, hanem egy, a szabadban felállított mobil csőrendszerre, amelyből innen is, onnan is spriccelt a hideg víz…
– Sok helyen jártatok?
– Meglehetősen. Mindkét országban tettünk egy körutat. Utaztunk repülőn, vonaton, buszon, tekertünk kerékpárral, mentünk gyalogszerrel, motorcsónakoztunk, de a legélvezetesebb a „hajókázás” volt. A Földközi-tengeren a spanyol hadiflotta egyik repülőgép-hordozójával szeltük a habokat, és utaztunk városról városra, míg a chilei hadihajó a Robinson Crusoe szigetre szállított el bennünket.
– Nocsak!
– A Fernández szigetcsoport mintegy hétszáz kilométerre fekszik Chile partjaitól. A szakértők több tanulmányukban is bizonyították, hogy Daniel Dëfoe egy Alexander Selkirk nevű skót tengerészről mintázta híres regényhősét. Selkirköt 1709-ben mentette ki egy csoport tengerész, miután hajótörést szenvedett és négy évig élt ott. Az író tiszteletére adták a szigetnek a Robinson Crusoe nevet. Megnéztük a Selkirköt ábrázoló szobrot, és azt a kilátóhelyet is, ahonnan annak idején kémlelte, jön-e arrafelé hajó. Sőt minden ország képviseletében ültettünk egy-egy fát! A szigeten most néhány százan élnek, de a hatalmas távolság miatt alig van kapcsolatuk a kontinenssel, mivel csak hadihajóval vagy repülővel lehet közlekedni. Talán ez is az oka annak, hogy nem vált még turisztikai céllá.
– Gondolom, az Andokban élő indiánokkal is találkoztatok.
– Igen, sőt a szerencsések velük is lakhattak néhány napig, míg a többség – köztük én is – egy iskola tornatermében szállt meg.
– Milyenek a bennszülöttek?
– A mapuche indiánok rendkívül barátságosak, vendégszeretőek, pedig nagyon szerény körülmények között élnek a hegyoldalban, gyakran az állataikkal együtt. Nem mindegyikük beszél spanyolul, viszont megértetik magukat. Megmutatták, hogyan készítik a ruháikat, mindennapi eszközeiket, dísztárgyaikat és egyszerű, de finom ételekkel is szolgáltak. Egy alkalommal egy hajnali rituáléjukra is meghívást kaptunk. Énekeltek és táncoltak.
– Az isteneikhez szóltak?
– Nem, ők átvették a hódítók vallását, vagyis katolikusok. Így különösen érdekes volt, hogy náluk ünnepeltük a karácsonyt. Egy piskótaféle süteménnyel leptek meg bennünket. Mi meg – ami szintén előre megtervezett volt – egymást leptük meg különböző apróságokkal.
– Az újévet már itthon köszöntötted?
– Nem, akkor repültünk haza, pontosabban előbb Madridba, de többször is ünnepeltünk aznap, ugyanis valaki mindig jelzett: „Most az én országomban van éjfél!” Spanyol szokás szerint éjfél előtt tizenkét másodperccel kezdik a visszaszámlálást, és egy tucatnyi szőlőszemet kell egyenként bekapni. Mivel nem jutott mindenkinek a fürtös gyümölcsből, csokoládékockákat habzsoltunk…
– Édes.
– Három nappal korábban azonban anyuék szétizgulták magukat itthon. Azt tudni kell, hogy nem tarthattuk a kapcsolatot szeretteinkkel. Mobiltelefont sem vihettünk magunkkal. Ők hetente egy e-mailt küldhettek, amit kinyomtattak nekünk. Viszont követhették szinte minden lépésünket, ugyanis minden nap felkerült a Ruta Quetzal honlapjára egy-egy video-összeállítás a nap eseményeiről. Nos, december 28-án azt láthatták, hogy több vérző sérültet elsősegélyben részesítenek, óriási a fejetlenség, a zűrzavar, mondhatni katasztrofális a helyzet a táborban. Szerencsére itthon volt az idősebbik nővérem, Éva – ő csakúgy, mint a másik testvérem, Edit szintén a Fazekasban végzett – és megnyugtatta a szüleimet, hogy ez csak móka. Ugyanis ez a nap a spanyoloknál ugyanolyan bolond nap, mint nálunk április elseje.
– A hat hét valóban móka volt és kacagás?
– Mi tagadás, tényleg jó volt a hangulat, sokszor kirándultunk. Chilében például csak azért nem jutottunk fel egy működő vulkán tetejére, mert egy kisebb hóvihar visszatántorított bennünket, de megmásztunk számos hegyet, dombot, mi több, egy bányába is lejutottunk. Aludtunk monostorban, meg a szabad ég alatt olyan arénában is, ahol korábban bikaviadalokat rendeztek. Részt vettünk konferenciákon, amelyeken rengeteg új dolgot tanulhattunk a felfedezések koráról. Látogatást tettünk a nagy spanyol olajcég, a Repsol központi telepén, rácsodálkozhattunk a híres madridi képtár, a Prado műremekeire, találkoztunk az első spanyol űrhajóssal, Pedro Duque-val és talán az is jelzi a Ruta Quetzal rangját, hogy fogadott bennünket a spanyol trónörökös és felesége, valamint a chilei elnökasszony is. Az ünnepélyes alkalmakkor minden egyes országból érkezőnek hazája zászlajával és népviseletében kellett megjelennie. Az én magyaros ruhámat anyukám varrta.
– Sok barátra tettél szert?
– Egy litván, egy észt, egy perui és egy kolumbiai lánnyal, valamint a két spanyol sátortársammal kerültem szorosabb baráti kapcsolatba, velük azóta is levelezem a neten, és tervezzük, meglátogatjuk egymást. Volt egy haiti fiú is, akiért nagyon aggódtunk, de már tudjuk, hogy szerencsésen túlélte a szörnyű földrengést. Viszont jelezte, nem tud a hazájában maradni, ezért Spanyolországba költözik.
(A Duzs család lányai egyébként nyelvzsenik: Éva spanyolul, angolul és oroszul, Edit spanyolul, finnül és angolul beszél, míg Timi az angol és a spanyol után portugálul akar megtanulni, amit az is motivál, hogy egy brazil harcművészetnek hódol – A szerk.)
– A végére nem maradt más: áruld el, mit jelent a Ruta Quetzal!
– A ruta utat jelent, a quetzal (kecál) pedig egy dél-amerikai madár neve, amely a szabadság jelképe. Guatemala címerében is megjelenik, és az ország a hivatalos pénzneme is.
Kapcsolódó linkek:
