DEOL > Kultúra
 
„Mindannyian zarándokok vagyunk”
 
Barna Péter | 2010. február 24., 12:24
 
Mi a zarándoklat lényege? Mivel jár a vállalása? Milyen előkészületek szükségesek a teljesítéséhez és milyen fortélyok nélkülözhetetlenek túléléséhez? Fényképeivel illusztrált előadásán adott választ Kocsis István Tamás orvos–fényképész ezekre a kérdésekre, miután tavaly végig járta a Francia utat, a Camino Santiago kilencszázhetven kilométeres szakaszát.
 
A nagyvárosi és vidéki életmód közt alapvető különbség van. Míg egy nagyváros lakója fokozottan ki van téve az elidegenítő, önös érdekeket szolgáló, megosztó, oktalan fogyasztásra buzdító hatásoknak, addig egy falusi, vagy egy jó ügyért küzdő közösség tagjaként sokkal könnyebb azonosulni a természettel, és saját természetünkkel. Nem beszélve az urbánus életritmusról, amely beosztja egy városi ember idejét, ahelyett, hogy saját ritmusunkhoz választanánk életformát. Ezekkel a gondolatokkal vezette be Kocsis István Tamás képekkel illusztrált előadását, amely a Debreceni Mű-Terem Galériában nemrégiben megnyitott kiállításának kísérőrendezvénye volt, február 15-én, a Belvárosi Közösségi Házban.
 
Miközben az úton készített felvételeit vetítette, történeteket mesélt a Caminóról, érzéseiről, az út tanulságairól. Az előadás vezérfonalát az a párhuzam adta, amit a pszichoterapeuta fotóművész vont az élet és a zarándokút közé. Első példája volt, hogy a zarándok az úton, és a hétköznapi életében is a kitűzött távot napról napra, lépésről lépésre teszi meg, az út során elkerülhetetlen nehézségekből és fájdalmakból tanul, majd azokon túllépve jut el a célig. Az út kezdő- és végpontja mindenkinek ugyanaz, az ember ugyan időnként lassabb, vagy gyorsabb, mint mások, mégis csak saját tempójában tudja elérni a kitűzött célt. Mindenki egy külön kis világ, mégis egy nagy egység, a világegyetem, vagy a Camino zarándokközösségének része, a kulcs pedig a belső és külső világ közötti harmónia. A zarándoklat során a helyes irányt jelek mutatják, csakúgy, mint ahogy az életünkben folytonosan jeleket kapunk, melyek, ha megértjük és használjuk őket megmutatják a számunkra jó utat. Mindenki egyenlő, hiszen „mindannyian csak zarándokok vagyunk”.
 
Lebilincselő beszéde és mély gondolatai varázslatos atmoszférát kölcsönöztek a rendezvénynek, a képek pedig ráadásként csak peregtek, peregtek, szinte addig, amíg el nem érték azt, hogy mindenki úgy érezze, mintha a spanyolországi hegyekben, völgyekben, gazdag termőföldeken vagy éppen kies, terméketlen pusztákon vándorolna. A debreceni fotós így teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a megértés mellett a közönség nemcsak hogy befogadja, de át is élje egy életnyi vállalkozás kihívásait.
 
Menetelő emberek, felkelő nap, harangok, feszületek, szőlőtőkék, bakancsok, végtelen utak, ködös tájak, varázslatos, ugyanakkor kísérteties életképek – a témák mindennapjainkról, az embert körülvevő, már megszokott, azonban cseppet sem unalmas világról tanúskodnak.
 
Kocsis István elmondta, hogy az út befejezésére kétféle lehetőség kínálkozik: az egyik, ha valaki a Santiago de Compostelában található Szent Jakab-sírig, a másik, ha egészen az óceánpartig vándorol. A fotográfus az utóbbit választotta. Lezárásként, sok zarándoktársához hasonlóan Finisterra kövein a tűz elemének adta azokat a személyes tárgyait, melyeket maga mögött akart hagyni, így is szimbolizálva a lezárult előző és egy kezdődő új időszakot. Ez a rituálé tulajdonképpen azt jelképezte – mondta Kocsis István – hogy valaminek a vége egyben egy újabb minőség megszületését is jelenti.
 
Saját elmondása szerint az út teljesítésének célja fizikai valóságként átélni, hogy töretlen hittel és szeretettel az élet elkerülhetetlen szenvedései és nehézségei tanítómesterré válnak, ahogy az El Camino mottójában is szerepel: „fájdalom nélkül nincs dicsőség”.
 
Kapcsolódó cikkeink:
 
Kapcsolódó linkek:

© DEOL - minden jogfenntartva