Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Történet és jelenlét
 
Nádas Péter drámáit színre vinni megpróbáló feladat. Ezek a szövegek mindenesetre az általános gyakorlattól eltérő színészvezetést, illetve színészi jelenlétet igényelnek. A Találkozást a Budapesti Kamaraszínház előadásában láthattuk a DESZKÁ-n.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Irónia képekben
 
Zsigeri nevetéssel indult a DESZKA Fesztivál második napjának színházi programja. A Kamaraszínházban a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata A jó pálinka itassa magát... című, a jelzet szerint képekben megfogalmazott iróniát hozta el a szemlére.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A boldogság dimenziói
 
Beavató színházi előadásként mutatta be a Csokonai Színház és a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház azt a produkciót, amely Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művéből készült. Üdvözlendő az, hogy a Szász Zsolt rendezte darab a fiatalokhoz próbál szólni.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A japán bűvöletében
 
Japánban vendégszerepelt nemrégiben a Debreceni Színjátszó Stúdió. A társulat tagjai az egyik Andersen-mese, A rút kiskacsa feldolgozását adták elő japán nyelven, iskolákban és a toyamai gyermekfesztiválon. A darabot Jámbor József színész fordította.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A tragédia halála
 
Akár izgalmas vállalkozás is lehetett volna a DESZKA második napján a Radnóti Színház produkciója, amelyben Szálinger Balázs három görög tragédiát összefésülő alapanyagából Valló Péter rendező próbált kihozni valamit. Hogy mit, azt nem tudtuk meg.
 

 
   
KULTÚRA
Cellatitok
 
Tovább lépegetve a líra és a dráma mezsgyéjén, a Csokonai Színház Mispál Attila vezette alkotóközössége Tóth Erzsébet költeményeibe merítkezett. A Kőrózsa, betonszív alkotóját az foglalkoztatja: az ember vajon a közösségében, vagy a tulajdon lelkében fogoly?
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A történelem hálószobái
 
Az idei DESZKA Fesztivál egyik (ha nem a…) legizgalmasabb produkciója volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának bemutatkozása Závada Pál Bethlen című darabjával, ami Móricz Zsigmond regénytrilógiája, az Erdély alapján készült.
 

 
DEOL > Kultúra > Színház és tánc
  Történet és jelenlét
 
Csutak Zoltán | 2010. március 29., 12:13
 
Nádas Péter drámáit színre vinni megpróbáló feladat. Ezek a szövegek mindenesetre az általános gyakorlattól eltérő színészvezetést, illetve színészi jelenlétet igényelnek a színpadra állítás során. A Találkozást a Budapesti Kamaraszínház előadásában láthattuk a DESZKÁ-n.
 
Először is: eltalálni a hangot. A Találkozás esetében erre alapozódik minden. Mivel a darab lényegében egy történet elmondását, illetve elmondhatóságát állítja elénk drámai problémaként, az előadás megtalált hangja magában kell hordozza egyrészt a színésznek a történettel való adekvát találkozását, másrészt a szöveg beszélő hangjában megjelenő személyes döntéseket a történet közvetítésére vonatkozóan. Mert külön történet az, ami megesett (ennek elmondhatóságával), külön történet a kiválasztott Másiknak való elmondás mikéntjére vonatkozó hosszadalmas tépelődés (ennek elmondhatóságával), és megint más történet az elmondás előttünk bontakozó, belátást és döntést kikényszerítő mozgása.
 
Mária (Bánsági Ildikó) első megszólalásában ott rezeg az elmondásra való felkészülés egész szerteágazó története és a meghozott döntés rezignált tétovasága. E tétovaságba, finom lidércfényként, játékosság is keveredik, és persze az „itt és most” természetes, már-már lányos izgalma. Mert minden találkozás váratlan. A régóta várt, hosszan tervezett találkozás különösen. Annak az embernek a hangját halljuk, akinek a találkozás küszöbén születnek az elmondással való küszködését kísérő legfontosabb belátásai. Többek között az, hogy felkészülés ide, vagy oda, a történetmondást a Másik mindent átíró jelenléte határozza majd meg. Hiszen Neki kell mesélnie. Neki, a Fiatalembernek (Bozsó Péter), akiről sokat gondolkodott ugyan, de most – „itt van”. Aki kísértetiesen hasonlít arra, akiről a történet szól: az eget betöltő szeretőre, kinek hiánya máig lénye legmélyéig hasít, s az apára, kit a fiatalember sötét, kínzó titokként tart számon. – Az árulóra.
 
A két színész láthatóan a szöveg szelleméből építkezve valósítja meg saját színpadi jelenlétét, testének a darab által előírt szerepét. Jelenlétük jellegzetes (nádasi) minőségét épp az az ellenszegülés adja, amivel saját szituációbeli jelenvalóságuk ellen fordulnak – s mivel ezt teszik, jelenlétük sajátosan felizzik. A lenni vagy nem lenni kérdését itt is, mint Grotowskinál, a testekből világló szenvedés jeleníti meg.
 
Az idősödő asszony még egy finom igazítást tesz a beszédhelyzeten: elhatározza, hogy minden „természetes” indíttatása ellenére magázni fogja vendégét. Ezzel teremti meg a történet elmondásának és meghallásának valódi önismereti dimenzióját. Ez a distancia-vétel  áll jót azért, hogy a történet egyáltalán elmondható legyen, hogy ami megesett, történetként élhessen tovább. A történetmondás ugyanis eleve olyan közösséget feltételez hallgatóságként, amely minden tekintetben meghaladja a beszédhelyzetben résztvevők kompetenciáját. Ez után a távolító gesztus után nyílik tér Mária zaklatott, áradó, önkínzóan és szerelmesen részletező, fuldokló és euforikus, dermedten hűvös és az iszonyattól csevegésbe hajló beszámolójára.
 
A lassan felfeslő árulás története bevilágít az ötvenes évek diktatúrájának hátborzongató alaprajzába, ahogy a mesélő többször hangsúlyozza: a „módszerbe”. Abba a játéktérbe, ahol nem tanácsos hinni az alkalmazkodás sikerében, a kialkudott békében, de a meghozott belső kompromisszumokban sem, mert ez a hit mélyen sérti a teljes kiszámíthatatlanságra épülő terror szellemét, ahol, ha egyszer megvernek, hogy a bordád is recseg, csak azért teszik, hogy a második verésnél már azt se tudd feldolgozni, hogy hogy tehették meg először ugyanezt; ahol nem tanácsos útlevelet kérni, mert csak arra lesz jó, hogy a kirobogó vonaton az arcodra önkéntelenül kiülő mosolyra taposson rá perceken belül a rendőrcsizma; nem tanácsos okát kutatni a pincébe vonszolásodnak sem, különben nem bírod ki, hogy evőkanálnyi sót nyomjanak a szádba, hogy szőnyegbe csavarva verjék a talpadat, hogy áramot vezessenek a vizes lavórba, amelyben meztelenül állsz...; és nem tanácsos örülni ha mindez abbamarad, mert nem menekülhetsz a szégyentől, hogy ezt te hogy élhetted túl...; és soha nem értheted meg, hogy akinek lénye úgy ragyogott rád, mint a nap, ott ül fenn egy hivatali asztal feltornyozott aktái mellett, ugyanannak a háznak az emeletén, aminek pincéjében téged naponta hülyére vernek – mert: ez a „módszer”.
 
Bánsági Ildikó lenyűgöző művészi érzékkel váltogatja a traumától magát biztonságos távolba helyező hangot a melegen érzelmes, vagy éppen fájdalmasan elmélyülő szólammal, de mesterien érzékelteti azt is, amikor a beszélő a fiatalemberre való tekintettel változtat előadásán, vagy neveltetésének zárványai akadályozzák a dolog közvetlen megfogalmazásában. A szavak kiáradása többször megtörik, hiszen a konkrét emberi szituáció, mesélő és hallgató eleven viszonyának alakulása kívánja meg a visszatérést. Ez a viszony az egymás játékos helyzetbe hozásától a kölcsönös gyűlöletig, a pillanatnyi incesztuózus egybeolvadástól a szakrális megtisztulásig mindent hitelesen képes hordozni.
 
Nádas Péter talán legleplezetlenebbül önéletrajzi kötődésű munkája a szöveg gazdagságához méltón élt a színpadon, a DESZKA egyik legfontosabb produkcióját hozva.
 
Kapcsolódó cikkeink:
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0,018290996551514 másodpercig tartott.