Elsőnek mindjárt Avril Lavigne dala, az Alice (Undreground). A punk-rock-emo hercegnő neve mára márkavédjegy, pont azt nyújtja, amit közönsége vár tőle. (Megkockáztatom, hogy erős az átfedés a punkból lett glamlány rajongói, valamint a Metro Station és a Tokio Hotel hívei között.) Az Alice című dal valószínűleg hatásosabb klippel megtámogatva, mint képek nélkül – de nyitószámnak összességében rendben van.

 

Az All-American Reject a kissé idősebbeknek (az egy generációval korábban születetteknek) szól inkább, akiket már kiszolgálnak a büfében alkohollal is. Alternatív rockzenéje és a következő előadó, a Myspace-bajnok Owl City között van némi kontraszt – bár tény, stílus- és műfajgettóba elsősorban itthon szokás az előadókat betoloncolni. Érdemes megnézni egy-egy nagyobb fesztivál kínálatát, mondjuk kik játszanak Glastonbury-ben: ugyanazok az arcok a húzós rockzenekarok előtt, meg az elektronikusabb produkciók környékén is képesek jól érezni magukat. Mert a világ nem egyetlen színből, illetve annak árnyalataiból áll.

 

A Shinedown középtempójú rockzenéje afféle szürke grunge-nak hat. Valahogy az az érzésem, hogy akár közös próbahelyük is lehetne az All Time Low legénységével. A Metro Stationt (Where’s My Angel) és a Tokio Hotelt (Strange) említettük már: ők egyébként minden előítélet ellenére sem annyira rosszak, mint amilyennek tipikus tiniceleb-voltuk alapján leosztjuk őket. Őket talán nem, de ha valakit, akkor a 3!oh!3 dalát én biztos letoltam volna a lemezről: így csak átugrottam őket az első kötelező kűr után... Sokadik nekifutásra sem kedvelem erősen táncorientált dalukat.

 

Very Good Advice: egész más világból érkezett Robert Smith, a nagy medve, aki jellegzetes, stílusteremtő énekével (és meglepő módon szólóban) szerepel e korongon: rendhagyó módon egy feldolgozással még az 1951-es filmből. Smith aligha nyomult azért, hogy itt lehessen, ellentétben Mark Hoppus-sal a Blink-182-ből, aki a Fall Out Boys-os Pete Wentz-cel közösen írt dalt Burton mozijához. Nyilván boldogok voltak az urak, hogy kapcsolatba kerültek a filmmogullal. (Valahogy azt érzem, valójában Burton, és nem is az Alice-regények inspirálták elsősorban őket.) Romantikus slágerrel (Welcome to Mystery) üdvözli a Plaine White T’s a hallgatókat. Máskor sokallanám a tangóharmonikát, az oroszos kórust – itt helyénvalónak érzem ezeket a mellékhatás nélküli kiegészítőket. Kerli Tea Party című dalát szívesen kihagyom másodjára is. Ahogy a máskülönben jó nevű és jó dalokat író Franz Ferdinand sem feltétlenül lopja magát a hallgató lelkébe The Lobster Quadrille című slágerével. Kicsit olyan ez a dal, mint a Crash Test Dummies összes többi nótája (beleértve az Mmm című gigaslágert is). Nincs tétje egyszerűen. Olyan, mint egy falvédő: meg lehet lenni nélküle is. Sőt – még jobb is.

 

A Motion City Soundtrack gitárzenéje nem rossz, nem is kiugróan jó, de némileg feldobja az embert. Szintén gitár, de villanyosabb hangzású a Wolfmother dala (Fell Down a Hole). Itt már lehet érezni, hogy közeledünk a vég felé. Ami el is érkezik egy fehér nyúl képében: a hatvanas éveket eleveníti fel ugyanis a Grace Potter and the Nocturnes egy régi Jefferson Airplane-dallal, a White Rabbit-tel.

 

Az ilyen válogatások a maguk módján mindig öncélúak. Néha egymáshoz egyáltalán nem illő dalok is felférnek a lemezre, melyek együtt mégis képesek egy komplex hangulat felvillantására. Lehet szeretni, vagy nem szeretni egy-egy ilyen mixet – nekem szimpatikusabb, mint azok az albumok, amelyek majd nyár végén, vagy ősszel jelennek meg a 2010-es év reprezentációjának szándékával. Ez a lemez ugyanis így kerek, ahogy van.