Az európai kultúra szégyen-fogalmát elsősorban a kifejezés etikai vonatkozásainak értelmében határozhatnánk meg: a lelkiismeret mint belső hangok vonatkozásai felől egészen a bűntudat gyötrelmeiig. De egy másik, eredendőbb értelemben a szégyen egy reflektálatlan és uralhatatlan, pusztán az affektusokra épülő tapasztalati kifejeződés, amely arckifejezésekben, elszólásokban, gesztusokban nyilvánul meg. A szégyen ilyenkor váratlan és véletlenszerű – leleplez valamit. A szégyenérzést minden esetben a másik ember jelenléte hívja elő, a másik tekintete, érintése, szavai. Az ember elpirul és össze-vissza beszél. Önkéntelen bizonyság ez a Másik létezése felől, s éppen emiatt lesz, úgy vélem, a gondolkodás számára is megkerülhetetlen.

 

Salman Rushdie Szégyen című regénye azonban nem az európai kultúra sápatag, félelmen és a magunkba fojtott bűntudaton alapuló érzéséről szól. Rushdie, a Pakisztánból Nyugatra menekült muzulmán író a (perzsa) „Saram” szó keményebb hangzású jelein (magán- és mássalhangzóin) keresztül fogalmazza meg annak sokkal erőteljesebb felhangjait. A muzulmánok számára ugyanis szégyen és szégyentelenség között található az a tengely – „az erőszak két gyökere” közt –, amely körül világuk forog. „Mi, akik becsület- és szégyendiétán nevelődtünk, megértjük még, ami föl nem fogható azok számára, akik Isten és a tragédia halálának az utóhatását élik” – írja Rushdie. Mi – vagyis a muzulmán emberek. Akik képesek a szégyen következményeit a végletekig eltúlzott cselekedetekben is megnyilvánítani: a legdrágábbat és -szeretettebbet is feláldozni a „büszkeség semmi egyébbel nem helyettesíthető oltárán”; akik képesek akár önnön gyermeküknek is az életére törni, amennyiben az megszegi a társadalmi kódex előírásait. – Rushdie állítása szerint valahonnan innen érthető meg a muzulmán ember alapvető mássága.

 

Rushdie allegorikus hősnője, Szufija Zenobia már születése pillanatában elpirult. Nem is hívja őt anyja másképpen, csak „Szégyen”-nek. Szufija Zenobia mint első gyermek szégyent hozott családjára, hiszen fiúnak kellett volna születnie; elutasítással és szeretet nélkül fordulnak felé éppen ezért. Aztán négy éves kora táján agykárosodás éri, értelmifogyatékosként nő fel. Egyetlen alapvető kommunikációs eszköze a pirulás marad: mint az égő benzin, úgy lángol. Már ha csak reá pillantanak, akkor is lángol. Mások ki nem fejezett, elfojtott érzéseit szívja magába, hogy bőrének intenzív reakciójával visszatükrözze aztán. Szufija Zenobia az eredendő tisztaság megtestesítője ily módon, aki képtelen hazug álcát ölteni, s a látszatszerűséggel fenntartott társadalmi normáknak megfelelni. Kívül is kerül a normalitáson, a kultúra minden lehetséges határvonalát átszakítja, hiszen olyan vérengző vadállat válik belőle, olyan sárkány avagy fehér párduc, aki állatok és védtelen emberek életét veszi: leszakítja a fejüket és a lyukon át kihúzza belsőségeiket. Szufija tágas vidékeken csatangol, csimbókos hajjal, durva-barnára cserzett bőrrel, tűzlövellő szempárral – „trágya és halál bűze” kíséretében.

 

Persze ez a kivonatolt történet így oly triviális és abszurd is egyben! A tisztaság mint embertelen, vérengző vadállat, az elfelejtett szégyen mint világ-pusztító erő – ezek a metaforák didaktikusaknak tűnnek. Mégsem azok. Mert a regény több szálat működtet egyszerre: a kudarcba fulladó családi történet mentén e metaforikus szálnál is erőteljesebben bontakozik ki Afganisztán és Pakisztán történelmének egészen konkrét és izgalmas olvasata. S képet kaphatunk az iszlám fundamentalizmus gyökereiről is, és arról a hétköznapivá szelídített elvetemültségről, mely a terrort és a diktatúrát működteti.