Nem tehetek róla, de valahogy a központi hodály számomra jelenlegi formájában nem tud parti-térként működni. Hiába az akármilyen remek zene, legyen az brit vagy magyar, kétnegyed vagy négy, önmagában még nem csinál partit. Vagy legalábbis annak egy felszínes, kezdetleges formája tud csak létrejönni. A parti ünnep, kilépés a mindennapok világából, egy elkülönülő, speciális tér és idő – legalább is ilyennek kellene lennie. Kulcsfontosságú a zene, persze, de szükségesek egyéb kellékek, melyek közül ez-az fel is bukkan (vetítés, némi fény, füstgép), de ez még kevés az átlényegítéshez, a résztvevők átlényegüléséhez. Ha ez nem történik, nem történhet meg csak valami felszínes élményben lehet része a látogatónak. Mint mondjuk karácsony mennybőlazangyal, karácsonyfa, gyertya, szaloncukor nélkül.

 

Fontos lépések történtek az utóbbi időben Debrecenben is az underground tánczene kultúrájának területén, minden tisztelet azoknak, akik fáradhatatlanul, elszántan masíroznak, tapossák az ösvényt. Végre úgy tűnik, van közössége (és nem csak közönsége) e szubkultúrának, alakulnak helyi műhelyek, hallani helyi produkciókról, produktumokról, viszont a gyerekcipő lassan-lassan kezd szorítani, tán itt lenne az ideje lecserélni, azaz egy magasabb szintre emelni, minőségi lépést tenni. Persze, én most könnyen beszélek, tudom jól, mi ennek a legfőbb oka: mint mindig az anyagiak. Könnyű Budapesten, ahol kétezren mennek el háromezres belépővel egy ilyen formátumú eseményre, abból nyilván futja már az igényesebb térformálásra is. Ezt nyilván nem tudja Debrecen – bár az ötletesség, a nem hiányzó kreativitás sok mindent pótolhatna (például arrébb lehetne pakolni a székeket, asztalokat, velük nem parti hangulat, hanem menthetetlenül a menzás suli-buli fíling kel életre). Félreértés ne essen, ez nem savazás, csak továbbgondolása annak, mit lehetne még tenni, hogy még olyanabb legyen a földalatti minálunk.

 

Míg a nagyteremben a szinte már pop-irányzattá, mainstreammé vált dobbasszus tört ütemek remegtették meg a levegőt, a kisteremben a frissebb, egyelőre kevéssé ismert dallamok és ritmusok tartottak bemutatót a debrecenieknek – annak a pár embernek, akiben volt annyi spiritusz, annyi újra nyitottság, hogy megmásszon pár lépcsőt. Persze erre a helyszínre is érvényes mindaz, amit általában erről az estéről fent mondtam, itt is hiányzott az átformált tér az igazi élményhez. (A parti tán megvan díszletek nélkül, de a „free your mind” – mentalitás nélkül nem tudom, hogy hiheti bárki is magát úgymond partiarcnak – édeskevés a plázás ódszkúl felső meg a rasztafrizu!) A Londonból hazalátogató Zsupi és a Chi-recordingsos Naga tanították móresre fanatikus „híveiket”, azokat akik bíztak benne, tudták, hogy nem a sokszor tapasztalt dolgok ismétlését kapják, hanem valami kalandosat. Ízlés dolga persze, ki jobbszeret a többiekkel ballagni a jól kitaposott ösvényen, ki meg fogja a machetát és irány az ismeretlen!