A Szekér András színdarabjából készített játékfilm a középkorban játszódik, persze jobbára csak külsőségeiben. Eszméket, gondolatokat hiába is várnánk, modern emberek középkori jelmezbáljába váltottunk jegyet, egy olyan helyre, ahol minden időleges, gyors és felszínes, és ahol mindenkit csak a soron következő geg éltet. Az uralkodót Bajor Imre alakítja, aki nincs tisztában azzal, hogy a barátjának mutatkozó Nostradamus tulajdonképpen életére tör. Utóbbi javaslatára a király koldus gúnyába bújik, és hű pohárnoka házában húzza meg magát. Ide csődül később mindenki, aki veszélyes a királyra: a bérgyilkos, Lothár a hóhér, a pohárnok egész kedves családja és persze a boszorkány nagyi. Mindenkit más-más cél és szándék vezérel, következésképp a díszes csapat tagjai nem nagyon találnak egymásra. Aggodalomra persze nincs különösebb okunk, hisz a jó végül elnyeri jutalmát, s a rossznak sem kell erején felül bűnhődnie. A képi világ külön említést érdemel, hisz Tímár Péter most is a nevével gyakran együtt emlegetett ugróvágásokat (flash light) alkalmazza, amelyek – együtt a villanásnyi csoportképek beillesztésével – megtörik a cselekmény linearitását. Ehhez adódik hozzá a főként Pierrot és Ganxsta Zolee által írt zene.

 

A magyar irodalom nagyjai között számon tartott Karinthy Frigyes saját személyiségét kettősnek tekintette: tudatában személyiségének két része Én és Énke formájában volt jelen. Az első komoly és felelősségteljes, a másik játékos és léha. Az Énke párhuzamosan gondolkodik az Énnel, de állandóan akadályozza az Ént a komoly célok megvalósításában. Plasztikus példa, hogy ha az Én valami magasztoson gondolkodik, az Énke malac vicceket súg a fülébe. Tímár Péter karakterei is ilyenek a Le a fejjel című moziban, folyamatosan viaskodnak magukban, bár van, hogy a törékeny egyensúly megbillen az Énke javára, ami összességében sokat árt a produkciónak. – Az abszurd nagyon mélyen van kódolva a magyarokban. Rejtő Jenő teljesen abszurd, Karinthy Frigyesről és Örkény Istvánról nem is beszélve. Az a baj, hogy erről leszoktattak minket; kabarétréfákkal kellett beérnünk ötven éven át. Az abszurd humor eltűnt. Én csak felnyitok egy szelencét annak érdekében, hogy az abszurdra való hajlamunkat erősíthessük. Ennek a népnek a szélsőséges lelkivilágában benne van az abszurd: a balsorstól a fulladásos röhögésig – állítja a rendező.

 

A Gyalog galopp, a Magyar vándor és a Gálvölgyi show-k világát idézi a film, amely a korrekt kulisszák között sajnos nem tud semmi átütővel szolgálni. A furmányosnak szánt, „veszélyben a hágós király” történet egy videoklip skiccnek elegendő, de mozifilmnek rendkívül soványka. A Bajor-Gálvölgyi-Hernádi hármas képtelen új megoldásokat mutatni, megkopott eszköztáruk ezer helyről köszön vissza. A vérfrissítésnek szánt Ganxsta Zolee – minden egyéb érdeme ellenére – rendkívül visszafogottan játszik, pedig Lothar szerepében lehetne egy kicsivel nagyobb mellénye. Darabosnak darabos, megjelenése lehengerlő, de játéka semmi izgalmat nem kínál. A pontot az i-re az a jelenet teszi fel, amikor tanga bugyiban nyitja rá a kamerára az ajtót. Végtelenül alpári a boszorkány nagymama figurája, aki csótány alakban őrizgeti férjét egy szelencében, sőt még beszélget is vele. A Le a fejjel-ben szerepeltetett legfiatalabb színészek pedig annyira zsengék, hogy a középiskolai színjátszó csoportban is csak epizódszerephez jutnának. Talán a pohárnokot alakító Gálvölgyi János az egyetlen, aki némi emberséget, törékenységet és mondjuk úgy, távlatokat tud belevinni alakításába. Amikor azonban kibontakozhatna, jön egy buta poén, ami megtöri az ívet. Meglepetéssel Kamarás Iván szolgál, aki a balga bérgyilkos szerepében ötletesen oldja meg a karakterváltásokat.

 

Fel a fejjel! Valami mégis azt súgja, hogy nem kell temetnünk a magyar vígjátékot.