Valahogy úgy vagyunk vele, hamar elbizonytalanít, amit túl sokáig tanultunk – milyen is felnőttként, szülőként e „tisztséghez” méltónak maradni. Azonban az élet, mintha feledékeny lenne, folyton önmagát ismétli; a terembe betoppanva óvodások türelmesen ücsörgő hadát pillantjuk meg, amint megbűvölten zümmögik Szabó Lőrinc versét Lóciról, hogy már megint babrált a rádióval, no meg arról, hogy hibáznak a nagyok is. 

 

Segítő foglalkozásúaknak, pedagógusoknak, valamint érdeklődő és leendő szülőknek szervezett konferenciát a DMJV Gyermekvédelmi Intézete május 19-én „Szemünk fénye a gyermek” címmel a Csapókerti Közösségi Házban. A rendhagyó megnyitót követően dr. Arany Erzsébet pszichológus, Dancsó Éva bábpedagógus és a Jánosi utcai nagycsoportosok egy „bekebelezős” játékkal mutatták be, milyen az, amikor a gyerekek egymást befogadva játszanak, tanulva a mérvadó mintát, hogy „az én része a világ egy falatja”. Az óvodai gyakorlatban jól ismert kép-animációs játékkal rögvest tükröztették is a megértés örök problémáját; a világ hogyan fogad be bennünket és mi hogyan leszünk részesei a világnak. A Harry Potter - jelenség kapcsán a szakembertől azt is megtudhattuk, hogy az új dolgokkal szembeni ellenállás nemcsak a felnőttek világára jellemző. „Még a regényfolyam olvasása sem váltott ki fertőző olvasási lázat a mai lurkókból, hiszen két regény között vidáman videóznak, jóllehet a mesélés ceremóniája tovább éltetné a családi kapcsolat megtalált bizalmát”– fogalmaz az előadó.

 

Ezután dr. Orosz Katalin klinikai pszichológus, a Magyar Transzperszonális Egyesület egyik alapítója beszél a gyermekvállalás, az önértés és a „közép” problémáiról. Példaként lendületesen egy mandalát – a tibeti világból vett szakrális szimbólumot – rajzol, illusztrálva utunkat a teljességre törekvésben, majd nyomatékként hozzáteszi – „kell, hogy elhelyezzük magunkat egy szélesebb perspektívában, hogy a ’Miért élünk?’ örök kérdéseit egy elképzelt térben fogalmazzuk meg”. Kérdésünkre, miben is látja a mélylélektant és a spirituális hagyományokat ötvöző irányzat esszenciáját, a pszichológusnő a következőképpen vélekedik – „A helyesen kialakított gyakorlat az emberi életet fejlődésében látja és tudomásul veszi, hogy ez nem áll meg, amikor elszakadunk a szüleinktől… Fontos a saját életünk értelmének megtalálása és hogy lássuk, vannak olyan dolgok is, amiket nem tudunk megoldani”– sorolja kérdésünkre, mit tehetünk, hogy jobb szülővé váljunk. „Ilyenkor a megbocsátás, az elfogadás képessége és a belenyugvás segít abban, hogy valamiféle alázat szülessen meg bennünk… a cselekvés, a birtoklás, az „itt és most megszerzés” vágya mellé fel kell, hogy sorakozzon egy sokkal gazdagabb értékrend is. Ezeknek az együttese az, amit realizálnunk kell a világban. Ha csak az egyiket látjuk, az olyan, mintha fél lábon akarnánk ugrándozni…” – hozza példaként a találó hasonlatot és hozzáfűzi, az értékrend hiánya későbbi életviteli problémák sokaságát tárja majd elénk.

 

Belső bizonytalanságból vagy anyagi megfontolásból már a köznapi beszédben szokványossá vált a gondolat, vállaljanak-e gyereket a családok? E bizonytalanság kései eredménye, hogy a felnőtt életek kudarcaként a gyermek maga válik a probléma hordozójává és a szülők „keresztjét” önként viszi tovább. „Ez egy nagyon fontos jelenség” – bólint rá a szakértő – „mert az emberi szabadságot összetévesztik az emberi felelőtlenséggel, de a kettő nem párosulhat együtt. Végül mindez kiteljesedik a kudarcélményben, hiszen nem párhuzamosan szerveződik az emberi élet; az ember erkölcsössége és az érzelmi élet nem fejlődött hozzá a technikai civilizációhoz.”– összegzi korunk csüggesztő kórképét, de megoldást is kínálva hozzáteszi – „Itt a segítőknek nagy szerepe van, mindennapi nehézségeik egy utat kínálnak, amin keresztül a társadalomba vissza tudjuk vezetni ezeket az értékeket. Éppen ezért mindenkinek, aki ebben részt vesz stabil, rugalmas, egészséges lélekkel kell rendelkeznie és ebben nagy jelentősége van az önismeretnek.”

 

„Mindemellett nagyon fontos, hogy sok és jó minőségű kapcsolatunk legyen, formálódó értékrendünket sok helyen tudjuk tükröztetni, tudjunk beszélni, kommunikálni ezekről a problémákról…”– ad nyomatékot szavainak a gyakorló terapeuta – „Az a szülő, aki nem rendelkezik stabil énképpel, sokszor hihetetlen erővel befolyásolja gyerekeit abba az irányba, ami valójában az ő saját szorongásából fakad. A gyerek maga már nem szorongana, hiszen ő nem abban a társadalmi közegben, élethelyzetben nőtt fel, de a szülők szorongását „megtanulja”… Nagyon fontos, hogy tanuljunk más kultúráktól, tanuljunk a pszichológiától” – vázol fel egy járható utat a tanárnő. Kérdésünkre, milyen eszköztár áll a segítők rendelkezésére, elmondja, az egész pedagógiai rendszert olyannak látja, mint amit alávetettek a társadalom rosszul kialakult szabályrendszerének. „Az egészségügyben ugyanígy rengeteg, nagyon olcsó módszer áll rendelkezésre és mégsem alkalmazzák őket…” – aggódik a betegellátás jövőjéért. A SOTE oktatója a jungi analitikus lélektan eredményeiből kiindulva, a személyiség kiterjesztésén és az önmagunkról szerzett tapasztalatok ötvözésén munkálkodik. Fontosnak tartja, hogy az egészségügyben dolgozók is tanuljanak olyan pszichológiai ismereteket, amelyeknek „valós piaci értéke” van. Szerinte a segítő foglalkozásúak felkészítésekor nemcsak elméleteket kellene tanítani, hanem kialakítani azt a készséget, amivel felismerik a problémát és tudják, hogy saját városukban, térségükben hol vannak olyan tanácsadó centrumok, ahol ezeket jól tudják alkalmazni. „Budapesten legalább húsz fiatal pszichológusról tudok, akik a klinikusi szakképesítés megszerzéséért a munkaidejük fele-kétharmad részében ingyen dolgoznak. Gyakran egy havi adag gyógyszer áráért egy klinikai pszichológus egy teljes hónapig dolgozhatna, a gyógyszergyárak nyomása miatt mégis rengeteg pazarlással szembesülünk”– magyarázza aggódva a pszichológusnő a konferencia későbbi előadásaiban is visszaköszönő jelenséget, a társadalmi „mainstream” eredményét.

 

„Amit tenni tudunk az, hogy felismerjük a problémákat és mindezt nem szélmalomharcként értelmezzük, hanem megkeressük a saját lehetőségeinket”– összegzi később „A hamburger-kor gyermekei” című előadásában Kövesi Péter a reklámok és az őket kiszolgáló média káros hatását. Az allergiát és hiperaktivitást egyaránt kiváltó élelmiszeradalékok és a bizarr cselekményű videojátékok kapcsán rámutat, a „Coca-Cola életérzés” melléktermékeként kimutathatóan romlik a kreativitás és a problémamegoldás. Mint mondja, nem ritka, hogy az erőszakos világ szűk mozgásterére adott kézenfekvő válasz már a kicsiknél is a nyílt agresszió.

 

„Válság vagy váltás?” című előadásában dr. Berényi Rita családterapeuta is hasonló tapasztalatokról számol be. „A házasság ma nagyon bizonytalan életforma, a fogyasztói társadalom pedig belopakodott a házasságainkba is” – összegzi az ifjúság hagyományos családmodellre adott replikáját. Jóllehet a forma képlékeny, de az igény ugyanaz. Az elmozduló családi szerepekben ellensúlyt teremthet, ha a feladatokban egyaránt osztozunk. „Ma már nem ritka a szabálykövető anyukák és a melegen elfogadó, játszó apukák szerepváltása” – hallhattuk a lelkes előadótól. Megtudhattuk egy antropológiai kutatás summáját is, miszerint „három házastársat tudnánk életünk során felemészteni” – hiszen, mint mondja, „három szakaszban váltunk és találunk új értékekre”. A terapeuta szerint a jól működő család képes tolerálni a vélemények és viselkedések széles spektrumát úgy, hogy eközben a családtagok nagy mozgásszabadsággal rendelkezzenek. Bár a „jól működés” ismérve nem a probléma nélküliség, mégis fontos, higgyünk abban, hogy családunk körében tudunk a legjobban regenerálódni. Meglehet, sokunkat megmosolyogtatott a zárszóként megidézett népi bölcsesség, miszerint „család ellen nincs orvosság”.

 

Keserű pirulák helyett, gyógyírként kispályás focit, bábszínházat, rajz- és főzőversenyt, továbbá számos táncos-zenés programot kínál a Csapókerti Művelődési Ház május 28-án, Gyereknap ürügyén, nemcsak gyerekeknek.