Szó se róla, volt mit nézelődni a régi-új publikumnak, szinte rá se lehet ismerni a helyre. Nem mintha akkora átépítések folytak volna, bár néhány jó ötlettel sikerült frissíteni a tér, a lehetőségek kihasználásán (a kisgaléria holt tere chill-out szoba-szerűséggé változott), sokkal inkább arról van szó, hogy a genius loci, a hely szelleme változott meg, de nagyon. Ha már a genius – a belsőépítész biztosra ment, amikor egyik forrásának, ihletőjének a városunkban egykor hasonló nevű lokállal megtelepedett klasszikus metropoliszi klub-kultúra alapszíneit választotta irányadónak (bordó-arany). A másik forrás a szemmel láthatóan a monarchia polgári kisvilága volt – ahogy láttam, nem csak én nem értettem igazából, hogyan, miért e kombináció, oké, hogy dekadens, de a volt hullaház és a szecesszió, Krúdy-féle sörkerttel kerítve?!

 

A chill-szoba keleti, indiás motívumai rendben vannak, a színpad kialakítása, a felpakolt technika nagyon oké (mi lesz az élő zenekarokkal a színpad elejére szerelt kovácsoltvas védőrács mögött?), a nagyterem amblokk rendben, az első helyiség átrendezése is logikus, praktikus, szóval az összbenyomás kedvező. Lenne, ha érteném, ha a hely engedné érteni, mi akar lenni ez az ötletkavalkád. A Lovarda hatalmas épületében a sokféleség, eklektika szükséges (juthatott volna még több is), itt viszont inkább zavarba jön tőle az ember, nem tud vele mit kezdeni. Főleg, ha tekintetét a színpad fölötti freskóra emeli, pont mint a Mordor-lovasok a főtéri szökőkúton. (Csak ez mintha Krisna lenne a Bhagavad Ghíta szokásos könyvborító-jelenetében, mikor a király harci szekerét győztes rohamra viszi, de nem biztos, lehet, hogy Nagy Sándor, esetleg Hunyadi vagy valamelyik fogathajtó-bajnokunk is.)

 

Az akarat, a jó szándék, a befektetett millió pénz és energia nyilvánvaló, az biztos, hogy igyekeztek nem elsinkófálni a feladatot, nagyon igyekeztek egy nagyon szerethető, nagyon trendisíthető helyet kialakítani az üzemeltetők. Arról pedig nem (csak) ők tehetnek, hogy napjaink honi közízlésében a gagyi giccs az úr – elég ha betérünk bármely ’ír kocsmába’ vagy ’mediterrán étterembe’, közhely közhely hátán. Bár a Klinikát az menti meg, hogy sikerül túlzásba vinnie, olyan erős színekkel, formákkal, gesztusokkal él, hogy már-már ironikussá válik a dolog. A gond csak az, hogy nem valószínű, hogy az ironikus attitűd volt az eredeti szándék. Pedig egy posztmodern, szubkultúrákat vállaltan felkaroló tér csak akkor tarthatna távolságot a kritizált és elhagyni kívánt fogyasztói társadalommal, ha kinevetné, legalábbis megmosolyogná. Csak sajna, a mi közösségünk, kultúránk még nem igazán áll készen kritikára, egyelőre a boldog lubickolás állapotában leledzik, élvezi, hogy mind több pénzt lehet költeni mind több pillanatnyi élmény, öröm-adag elfogyasztására, bekebelezésére.

 

Summa summárum, abból a helyből, amely eddig jórészt a tömegkultúrától elfordulók, a más utakat keresők debreceni bázisa volt, tipikus konzum-kult klub lett. És ezen már nem segít sem Senor Grabowsky, sem DJ Zsupi, inkább azt mutatja, hogy a szub- vagy ellenkultúrákat is benyelte a kisgömböc. Ez van, ezt kell szeretni. Mondja magát szerencsésnek az, aki emlékezhet a régi, pukkant, trocskos-mocskos klinikára, hátha legalább mítosz lesz belőle, úgy húsz év múlva, mire ide jut majd a retro-trend.