Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KULTÚRA
Lemezkritikák és -ismertetések
  

 
   
ZENE
Marsbéli próféciák
 
Színészként kezdte, tagja volt a Harcosok klubjának, egy ideje pedig gitárral a kezében folytatja. Jared Leto szenvedélyesen énekel a 30 Seconds To Mars harmadik, némi engedélyezett hangulatszínezőkkel (kórusok, szintetizátorok) dúsított albumán is.
 

 
   
ZENE
Emlékezetes
 
A Lux együttes megalakulásának negyvenéves jubileumán a teljesség igénye nélkül felidézte múltját és vadonatúj, napi aktualitású számokkal is meglepte az őket ünneplő közönséget. A rock debreceni öreg rókái a napokban kapnak Pro Urbe díjat.
 

 
   
ZENE
Ütős koncert
 
Az ütőhangszeres Toldi Éva, akit többek közt dzsesszegyüttesekből ismerhetünk, lelkes tanítványaival tanórákon kívül is foglalkozik; ha kell, még át is írja az órára bevitt kedvenceket. A Ritmico csoport a debreceni jazzbarátoknál vendégeskedett legutóbb.
 

 
   
ZENE
„Magyarországról jövök a karavánommal”
 
A bravúros Paco de Lucía, a spanyol gitár nagymestere adott koncertet március 27-én a Főnix Csarnokban. A flamenco-dzsessz világhírű képviselője a koncert előtt a Deol.hu kérdésére elárulta, felelősséget érez a flamenco jövője iránt.
 

 
   
ZENE
Alice Kottaországban
 
A kócos Tim Burton kissé beteges képi világához nem nehéz zenéket társítani. Alice-feldolgozása nyomán rögtön két filmzene lemez is született. Mi az Almost Alice címen futó korongot ragadtuk magunkhoz. Divatos rock és alternatív zene sok gitárral.
 

 
   
JAZZ
Virtuóz flamenco
 
Az immár 63 éves spanyol gitáros, Paco de Lucía neve összeforrt az igényes, akusztikus muzsikával. Szólóban és más legendás gitárosokkal is gyakran lépett fel eddig, de mostanság leginkább flamenco zenekarával turnézik. A Főnix Csarnokban március 27-én játszik.
 

 
   
JAZZ
Hölgykoszorú
 
Rhoda Scott harmincöt év után érkezett ismét Debrecenbe és töltötte meg a Kölcsey Központ nagytermét. A Hammond-orgona hetvenkét éves, ám igen fiatalos amerikai-francia – és kicsit már magyar – mestere két kiváló hölgy zenésztárssal adott nagysikerű koncertet.
 

 
   
ZENE
Mestermunka
 
Latin világot varázsolt a téli debreceni éjszakába a két gitárfenomén: Tátrai Tibor és Szűcs Antal Gábor, illetve vendégük, az ütőhangszeres Horváth Kornél. A zenét évek óta ismerem, hallgatom, szeretem, de élőben még nem volt szerencsém a virtuózokhoz. 

 
   
ZENE
Retronome pontossággal
 
A rockerek lassan felélednek a szokásos év eleji punnyadásból. Kedvező hír számukra, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek zenéit feldolgozó és abból táplálkozó Retronome zenekar február 26-án fellép a Sikk Music Caféban. Vendégük a Stormraiser.
 

 
DEOL > Kultúra > Zene > Jazz
  Megérinteni az eget
 
Héty Péter | 2006. május 29., 14:09
 
A World Saxophone Quartet május 24-i koncertje több tekintetben is érdekesnek ígérkezett. Túl a felénk talán kevésbé ismert formáció nagyszerű előadásán azt a kérdést is felvetette, hogy van-e igény és közönség Debrecenben a dzsessznapokon kívül szervezett, önálló jazz koncertekre. Mondhatnánk, hogy röviddel ezelőtt Jan Garbarek fellépése már bizonyította, hogy igen, bár tudjuk, ez önmagában még nem elegendő, hisz Garbarek neve rendkívül jól cseng Debrecenben. A WSQ koncertje már nem is vonzott akkora közönséget, ám így is jócskán megtelt az alapméretben üzemeltetett terem a Kölcsey Központban. Persze, azért itt is lehettek olyanok, akik nem igazán a műfaj miatt jelentek meg, hanem mondjuk Jimi Hendrix neve miatt mentek el, mégis, a város dzsesszkedvelő grémiuma láthatóan teljes számban képviseltette magát.
 
A teltházat magyarázhatja persze az is, hogy a belépők ára a keleti országrész pénztárcájához volt szabva (a budapesti harmada), de reprezentációs résztvevők is jócskán akadhattak. A kialakult hangulatról pedig annyit, hogy a zenekarvezető David Murray egy dobszólót követően a hallgatókat egy futballközönséghez hasonlította.
 
Miután Anthony Braxton (Debreceni Jazz Napokon 1984-ben láthattuk Szabados György társaságában) felvette New York Fall címmel 1974-es szaxofonkvartett lemezét, a másik három tag, Julius Hemphill, Oliver Lake és Hamiet Bluiett, akik először a Black Artists’ Group-ban találkoztak (1968-72) úgy döntött, tovább viszi ezt a stílust. New Yorkban megalapították 1976-ban a New York Saxophone Quartet-et, majd miután kiderült, hogy ilyen néven már működik egy zenekar Real (Igazi) NYSQ-re, majd a még jobban hangzó World Saxophone Quartet névre váltottak. Ekkor már 1977-et írtak és kialakult egy alapfelállás: Hamphill és Lake altszaxofonon, Murray tenoron, Bluiett pedig baritonon játszott. 1978-ban kezdtek turnézni Európában, és hamar nagy népszerűségre tettek szert. A ’40-es évek hangulatát idézte szmokingviseletük, s eleinte valóban balladákat, bluesokat, bop darabokat dolgoztak fel, miközben folyamatosan haladtak az avantgardabb, fuzionálisabb hangzások felé is. Mindannyian írtak is kompozíciókat, melyek a kvartett felállás lehetőségeit igyekeztek kiaknázni. Ismertségüknek köszönhetően egyre bátrabban nyúltak a különböző zenei irányzatokhoz, az afro-amerikai hagyományokhoz, s legutóbb az improvizatív rock atyjához Jimi Hendrixhez is. Julius Hemphill 1991-ben kivált a zenekarból, majd négy évvel később elhunyt (emlékét őrzi a Requiem for Julius című 2000-ben megjelent lemezük), helyét Arthur Blythe vette át. Hogy ez a poszt azóta mennyire változó lett, mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a turnéra alkalmat adó új lemezen még Bruce Williams fújt ezen a poszton (2001 óta), a koncerten pedig már Jorge Sylvester, aki latin háttérrel európai évek után költözött New York-ba. A zenekarvezető, s egyben a legnevesebb dzsesszzenészek egyike, David Murray, viszont éppen New York-ot hagyta ott egykoron Párizs kedvéért. Nem kevésbé fajsúlyos előadó Hamiet Bluiett és Oliver Lake sem, utóbbit költőként is jegyezhetjük. Ízig vérig afro-amerikai dzsessz csapattal találkozhattunk, bár szinte mindenkinél ott találjuk a legkülönbözőbb világkultúrák iránti nyitottságot is.
 
Meghatározza muzsikájukat az is, hogy a már emlegetett zenészi karrierjük révén az Egyesült Államok legviharosabb és legreménytelibb időszakát igen aktívan élték meg. A kvartett egy szintén nem mindennapi ritmus szekciót is hozott magával a turnéra, melyet ezúttal az ígéretes dobos tehetség Lee Pearson és Jamaladeen Tacuma basszusgitáros –, aki Ornette Coleman zenésztársa volt – alkotott. A csapat szinte minden tagja együttzenélt már a dzsesszmuzsika legnagyobb alakjaival, a legkülönbözőbb irányzatokból.
 
Őszintén meg kell mondanom, hogy érkezésük előtt jómagam sem hallottam még muzsikájukat. A biztonság kedvéért belehallgattam az Experience címmel tavaly megjelent, Jimi Hendrix feldolgozásokat tartalmazó lemezükbe. A felállásból avantgárd dzsesszre számítottam, de ehhez képest, a részletek alapján kommerszebbnek, hagyományosabbnak tűnt a hangzás, ami kissé kedvemet szegte. Akadtak olyan részletek is melyek így is rendesen elkaptak, mint pl. a Foxey Lady adaptációja.
 
A World Saxophone Quartet fellépése azután újra bizonyította, hogy egész más az élet (élő) és más az elmélet (stúdió). A koncert nemes egyszerűséggel kezdődött: besétált a négy fúvós és rögtön a közepébe csapott laza avantgard hozzáállással, eloszlatva minden előzetes aggályomat. A nyitást egy klasszikus, a Hey Joe feldolgozása követte, mely csendes kezdésből fejlődött katartikus élménnyé, amit leginkább Hamiet Bluiett szólója jelentett. Itt csatlakozott a ritmus szekció is. A refrénszerű, jól megkomponált részeket szabad improvizációk váltották, ahol minden „szaxis” kibontakozhatott hangszerén. A kísérők is megmutathatták szóló tehetségüket. A többiekhez képest ifjú dobos szólója kezdetekor bambán meredtem magam elé azt várva, ami ilyenkor lenni szokott: egy hatalmas püfölésre beindul a közönség nem éppen zeneiségre áhítozó része. A beindulás meg is történt, csakhogy olyan dolgokat produkált Lee Pearson, amit még nemigen láthattunk. Zenebohóc és virtuóz egyben: hátul keresztbe tett kézzel, fél kézzel, tenyérrel, vagy éppen ütővel egyensúlyozva a fején hozta a páros és páratlan ritmusokat, hogy aztán a kávákat kopogtatva elhagyja „munkagépét” és a színpadot is rendesen lekalapálja dobverőivel, a közönség ámulatára. Az improvizáció nagymestere mellől érkezett basszusgitáros szólójában az indiai rágák harmóniái épp úgy felvillantak, mint a rock legfeszesebb melódiái. Oliver Lake szaxofon-átiratában eleinte alig ismerhettük fel a Little Wing melódiáit, hogy a végére aztán teljes szépségében és erejében bomoljon ki. A Machine Gun-t a témához illő feszességgel gyúrta át Jorge Sylvester. A ráadásban David Murray megvillantotta kiváló blues énekesi adottságait is a közönség nem kis örömére. A négy szaxis polifóniájával szépen, dinamikusan megkomponálva hozta az egykori gitárvirtuóz effektjeinek dzsesszes átiratát, hűen elszállva improvizációikkal, hogy megérintsék, azaz legyünk stílusosak: „megcsókolják az eget”. Jimi is biztosan elégedetten hallgatta őket odaátról…
 
(Tagok a május 24-i koncerten: David Murray - tenor szaxofon, basszus klarinét, Oliver Lake -  alt/szoprán szaxofon, Hamiet Bluiett - bariton szaxofon, Jorge Sylvester - sopran/alt szaxofon, Lee Person - dob, Jamaaladeen Tacuma - basszusgitár)
 
Kapcsolódó linkek:
World Saxophone Quartet:
 
David Murray:
 
Jorge Sylvester:
 
Hamiet Bluiett:
 
Oliver Lake:


 
 
Értékelje a cikket 1-től 5-ig:
A cikk osztályzata az eddigi szavazatok alapján:
3.46
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.03412914276123 másodpercig tartott.