Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Bohém bohóságok
 
Van egy képünk a csehekről, akik ülnek a kocsmában, sört isznak, és szerelmesek az életbe. ©vejk szülőatyja, Jaroslav Haąek írásaival ehhez még hozzá is tesz: harsány humort, ami A szerencsétlen rendőrfőnök című kötetben olvasható elbeszéléseit jellemzi.
 

 
   
GASZTRONÓMIA
Nem csak szakácsoknak
 
Sokan panaszkodnak a szakmát mesteri szinten művelők között arra, hogy a szakácsképzés rendkívül alacsony színvonalon folyik. Ezt a hiányt enyhíti a Szakácsok könyve című kiadvány, mely azonban nem csupán a szakácskodást hivatásszerűen űzőket szólítja meg.
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Napsütés és árnyék Terézanyuval
 
Író-olvasótalálkozók alkalmával általában a meghívott életéről, munkásságáról, vagy az írásművészet által kiváltott érzésekről esik szó. A népszerű Rácz Zsuzsa debreceni látogatásakor azonban az írói hivatás árnyoldalai is megvilágosodtak…
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Nyitnikék
 
Sorsfordítás, nyitottság, lelkesedés – ezek az új, Crossroad életvilág magazin hívószavai. Aikido itthon, barátság a tajgán, hűvös szinglisors és a másnapi borízű élmény – világjártakkal pillantunk a tavaszi lapszámban a kulisszák mögé.
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Lemezlovaglás
 
Tekinthetjük a véletlen művének, de direkt marketingfogásnak is, hogy politikai rendszerünket vizsgálgatja különböző aspektusokból a 3+1 lemezben gondolkodó Bëlga. Az áprilisi WAN2 címlapfigurái nem csak e tekintetben hagyják bizonytalanságban az olvasót.
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Múzeumi mustra
 
A belváros szívében már 1930-ban megnyitotta kapuit a Déri Múzeum, kutatók sora gyarapítja az állományt, számlálva a világ kincseit. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve a szakmai hűségről mesél. A legújabb kötet bemutatja a múzeum minden szegletét.
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Napló a költészetről
 
A költészet értelméről, hasznáról tulajdonképpen azóta vitatkoznak, mióta az irodalom megjelent az emberi kultúra színterén. Filip Tamás a Magyar Napló áprilisi számának első oldalán a költészet megkérdőjelezhetetlen jelentősége mellett érvel.  

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Mindent vagy semmit
 
Esélyegyenlőség, azonos bánásmód és elbírálás. A szociológus, politikus Lévai Katalin új regénye, Hírnév – Új élet kezdődik címmel immár azt a világot mutatja be, ahol mi nők is sikeresek és elismertek lehetünk. De vajon elég erősek vagyunk?
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Mitikus lények meséje
 
Két különös lényről, Irijámról, a halkirálynőről és Jonibéről, a madárkirályról szól A herceg álma című kötet szerzőjének új verses meséje. Schein Gábor mítoszok világát idéző történetében e két teremtő hatalommal bíró lény egymásra talál és nászt ül.
 

 
   
KÖNYV, FOLYÓIRAT
Bús-novellák, elégedett olvasók
 
A magyar kultúra napjához kötődő debreceni ünnepségsorozat záró rendezvényét, melynek vendége Bús Anikó író volt, a Méliusz-központ tartotta meg. Bebizonyosodott, hogy kultúránk színvonalának növekedésében elodázhatatlan szerepe van irodalmunknak.
 

 
DEOL > Kultúra > Könyv, folyóirat
  Az elnémítottak hangja
 
Arany Lajos | 2007. február 16., 13:09
 
Már a hetvenötödik évét is betöltötte az amerikai magyar emigráció vezéralakja, Wass Albert, amikor egyik mérlegvonó cikkében felidézte – mert kezdettől, mindvégig hirdette – azt a „hite szerint való” tételt, amelyet még az Egyesült Államok földjére lépése – 1951 – táján fogalmazott meg: „minden magyar annyit ér idekint, amennyit az orosz fegyverek árnyékában gyötrődő nemzetéért cselekedni képes és hajlandó.” 
   
A számadás kettős archetipikus helyzet: egyfelől el- vagy beszámolás arról a tevékenységünkről, amelyért valakinek, valakiknek felelünk, egyáltalán: amiért felelősek vagyunk. Másfelől: felelősségre vonás. A szó mindkét jelentése igaz a Magyar számadás című Wass Albert-könyvben foglalt gondolatokra. Meggyőző erejű, gazdag érvrendszerű, evokatív, érzékletes nyelvezetű publicisztikájának itteni sora azzal indul, hogy – kötetcímadó cikkében, 1958. október 15-én, Floridában – a közvetlen históriai múlt ilyetén értékelésének ad hangot: „1956 novemberében nem Budapest utcáin veszett el a magyar szabadságharc, hanem New Yorkban! S nem a Rabország népe vesztette el, hanem az amerikai magyarság!” Ugyanott azt a meggyőződését kiáltja ki, s egyszersmind olyan érzésminőségéről számol be, mint amilyet Ady zengetett ki fél századdal előtte a Nekünk Mohács kell című versében, a „fordított Himnusz”-ban: „ha egy nép nem elég életrevaló ahhoz, hogy segítségért kiáltson, amikor bajban van, úgy annak a népnek nincs helye a létért való küzdelemben.” Ő is tragédiavíziót vetített tehát a magyarság lelki szemei elé, katarzist ébresztendő a magyar lélekben.
 
A kötet csaknem hetvenöt írása (Wass Albert közírói tevékenységének természetesen csak egy kisebb hányada) műfajilag többnyire elemző-értékelő cikk, kommentár, röpirat, esszé, levél formájú cikk. S úgy véljük, több vezércikk is sorakozik itt. „Véljük?” Igen, hiszen a szerkesztő utószavában azt írja: az egykori megjelenés pontos idejét „nem tüntethettük fel, mert ez nem mindig szerepel a kéziraton”. Ekképp olvasóként a kötetből – sajnos – a közlemények eredeti lapbeli helyéről sem értesülünk. (Mindezt mielőbb pótolni kellene!) Hogy vezércikkek is vannak e könyvben, azt a műfaj sajátosságai – hatásos érvek sorakoztatása a tétel bizonyítására, expresszivitás, rábeszélő sodrású stílus stb. – alapján sejtjük.
 
Mindenekelőtt a kinti nemzettársakat szólítja meg Wass Albert, hiszen – mint a rá jellemző metaforikus képalkotással mondja – „a magyar nép szája ma az amerikai magyarság”. Ezért az emigráció elvégezni való „egyetlen istenadta” fő feladatának, egyetlen történelmi missziójának tekinti, hogy „hangjává váljunk az elnémítottaknak, világgá üvöltsük szenvedéseinket, felrázzuk a világot, s megismertessük Amerika népével és vezetőivel az igazságot…”.  S „népünk és hazánk igazságaival megtöltsük rendre a könyvtárakat és az iskolákat ezen a kontinensen”. Megírja azt is, mit ért ezen az igazságon (kár, hogy pl. ennek az írásnak – Az igazság hitele – a keletkezési időpontja sem derül ki e kötetből): „Mi a magyar élet szabadságát követeljük vissza a Kárpátok között, s nem másokat akarunk rabságba vetni.” (A többes szám jelzi e publicisztikában: a bírálat mindig önbírálatként is értendő, miképp az irónia csak akkor üt, ha öniróniával társul…) De miközben az anyaországi megtorlás szörnyű hírei érkeztek hozzá, megdöbbenve érzékeli (továbbra is az iménti metaforával élve), hogy „ez a száj még mindig néma, mintha csak nem is létezne”. S következik a meggyőzni akarás tényalapú, feltevést tartalmazó kényszerítő érvvel: „Állítólag egymillió magyar él Amerikában. Ha ebben a tömegben csupán minden századik ember érezné magát még mindig magyarnak, s ezek között is csupán minden tizedik lenne hajlandó szolgálni a magyar ügyet: még ez is elég lenne ahhoz, hogy megmentse a magyar jövendőt.”
 
Egymillió magyar? – kérdezhette folyton magában. S arra jutott – mint 1966-ban, a forradalom után tíz évvel írta –: „amikor nemzetpolitikai szempontból amerikai magyarságról beszélünk, csupán az aktív magyarokat sorolhatjuk ebbe a kategóriába. Ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az amerikai magyarság létszáma valahol ötezer és tízezer között lehet.” Már ugyanebben az időben hangoztatja azt a nézetét, hogy az amerikai emigrációra kettős feladat hárul: „a rabságban szenvedő magyar nép érdekeinek képviselete Amerika földjén s az egyetemes magyar jövendő szolgálata.” Ám már akkor – négy évtizede! – hozzáfűzte:  „Vagyis minden erejével arra kell törekednie, hogy az orosz kivonuljon Magyarországról s a magyar nép szabad választások útján döntse el, hogy milyen államformában kíván élni.”
Az emigráció három évtizedes tetteinek soráról szóló, idézett, a ’80-as évek első felében írott cikke – a legújabb népszámlálásra hivatkozva – a korábban sejtettnél is sokkal több amerikai magyarról tud. Keserű gondolat ez: „döbbenve kellett rájönnöm, hogy ebből a másfél millió magyar származású amerikaiból, kik közül félmilliónál több magyar földön látta meg a napvilágot, mindössze alig ötezer vesz aktívan részt a magyar szellemi, társadalmi, politikai életben, s ebből az ötezerből is mindössze alig egyezer magyar viseli vállán a közdelem terheit és felelősségét”. Ám ez a „maroknyi” csapat – megítélése szerint – „megtette a magáét”: „egymagában fenntart legalább húsz hazafias intézményt Amerika földjén”, „és ezeken keresztül fenntartotta és továbbra is fenntartja a nemzetünk jövendőjéért küzdő magyar szellemet”. Ezzel együtt „megcáfolta mindazokat a tévtanokat, történelemhamisításokat, magyarellenes propagandacikkeket és tanulmányokat, amivel ellenségeink immár száz esztendeje mérgezik a köztudatot”. Utal itt arra is, hogy az emigráció 1953 és 1983 között 38 olyan angol nyelvű könyvet adott ki, „amelyek hitelesen ismertetik a magyar múltat, a magyar kultúrát és a magyar jelen politikai, gazdasági és kulturális problémáit a feldarabolt hazában”. Gazdag mérleg. De mint még később, 1987 táján (a kötetszerkesztők adata szerint „1986 után”) szkeptikusan, ám „józan magyar szemmel” megjegyzi: e roppant munka eredménye „mindössze annyi, hogy ma több amerikai tud a magyar erényekről és a velünk szemben elkövetett bűnökről, mint negyed évszázaddal ezelőtt” (ti. 1962-ben kezdte közreadni a Magyar szemmel c. cikksorozatát).
 
Magyar hiba. Erről is szól. Évtizede élt az új világban, amikor esztendő utolján megírta: mind az öt világrészre kihat a magyar „egyéni erőfeszítések sikereinek hosszú sora”, „magyar színpompája” mint erény: világtehetségűek vagyunk. „A mérleg másik serpenyőjében azonban mindezt majdnem semmivé húzza le a veszteség ólomsúlyú ténye: a szervezetlenség. Az évszázados magyar gyöngeség. Tehetségek pazar tűzijátéka, melynek értéke másokat gyarapít, kincse másokat boldogít.” Erő- és tehetségpazarlás, mások javára. Aktuális gondolat... A szétszóródott erők összefogása szintén az emigráció elé kezdettől kitűzött célja az írónak. Mindennek intézményes formáját – egyik 1961-es cikke szerint – egy „közös nagy magyar világszervezettől” várta Wass Albert.
 
Ami a nemzet egységét – „egy szív, egy lélek, egy szándék, egy cselekedet” – illeti, még krisztusi korában, 1940-ben megírta a Nyugatban: „egységes a magyarság akkor, ha minden magyar emberebbé lenni igyekszik, hogy ezáltal magyarabbá váljon.” Ennek az esszének az aforisztikus gondolatához kapcsolódik az a nézete, mely szerint „minden nemzet időnként újra kell szülessen ahhoz, hogy megmaradjon mint nemzet”. A nemzeti újjászületés pedig azon áll vagy bukik – jelzi 1976-ban –, hogy „a népet alkotó egyének mekkora százaléka hajlandó nemzetté tömörülni újra egymás szeretetének, egymás megbecsülésének, az önzetlen becsületességnek és főként az áldozatkész nemzet-célúságnak a törvényei szerint”. S következik egy meggyőző retorikai fogás: a kvázi-logikai érvek közül az összeférhetetlenséggel való érvelést házasítja az értékérvekkel és a paradoxonokat sorjáztató kényszerítő érvekkel: „Az önző élelmességet fel kell cserélnünk önzetlen tisztességre. Az öncélúságot nemzet-célúságra. Az egymással szemben való áskálódást, irigykedést, gyűlölködést egymás iránt megnyilvánuló szeretetre. Egymás szidását egymás dicséretére. A hibakeresést érdemkeresésre. A haragot megbocsájtásra. Meg kell értsük, hogy külön-külön semmik se vagyunk, aprócska porszemek, amiket elfúj a történelem szele. Csak együtt lehetünk valamik. Csak együtt lehetünk újra nemzet, és nem csupán egy szerteszéledt, hitevesztett, jövendőtlen nép.” S egyúttal „életrecept”-sort is kaptunk itt, a nemzeti újjászületés gyakorlati elemeinek számbavétele során. Vezérszava a Válaszúton világra jött vezércsillagnak a szeretet, „a létezés legfontosabb alaptörvénye. Tengely, mely körül a világrendszer forog. Kimeríthetetlen erőforrás. A szeretet az egyetlen pozitív erő a világon, mely tettekben öltve testet, egyedül képes előre és fölfelé mozdítani anyagiassághoz kötözött emberi mivoltunkat, egyénenként és nemzetenként egyaránt.”
A kinti magyarság világban elfoglalható helyének a nemzet a viszonyítási pontja: „Az emigráció gyökere a nemzetben kell legyen, máskülönben légüres térben senyved, s nincs jövője.”
 
A keresztyén erkölcs nevében elutasítja a szocializmus minden formáját: „a szocializmusnak még a legszelídebb, legemberségesebb formája is csupán sovány, ember készítette pótlék az igaz keresztyéni erkölcsre. Ha egy társadalom szükségét érzi a szocializmushoz folyamodni, hogy társadalmi problémáit megoldja, csak arról tesz bizonyságot, hogy képtelen a keresztyén erkölcs gyakorlására.”  S a két világ közt keresve a(z emigrációs) magyarság helyét – a hatvanas évek elején – e meggyőződését váltotta szavakra: a kommunizmus tanai „homlokegyenest ellenkeznek mindazokkal az erkölcsi értékekkel, amiket örökségként magunkkal hoztunk és hordozunk mindhalálig”, s „a kapitalista demokrácia mai lapossága, merkantil szelleme, átlag-szelleme szintén idegen számunkra”. Mi a megoldás? „Egy új világnézetet kell kitermelnünk a lelkünk, e súlyosodó romok alól…” Olyan világnézetet, amelyet „egyszer majd, akár mi, akár az unokáink hazavihetnek mint megőrzött és részben kamatozott vagyont”. Ezt a harmadik utat úgy képzelte, hogy az „a szabad gazdasági versenyen alapul, de anélkül, hogy elmerülne az anyagi siker imádatában”.  S amely út kizárólag értékekkel kikövezett, illetve értékkereső út lehet! Mert mint 1993-ban írta: „Elérkezett az ideje annak, hogy a láthatatlan lobogók alatt megőrzött értékek, mint a tisztesség, becsület, hűség, igazságszeretet, emberszeretet, visszaépülhessenek egy megújhodott Magyarországba.”                       
 
Szeretet, egymás megbecsülése, érdemkeresés, megbocsátás, önzetlen becsületesség, tisztesség, áldozatkészség, nemzeti összefogás. Korántsem közhelyek ezek. Wass Albert szótárában és életgyakorlatában minden szó a legkomolyabban az, ami. Mindegyik azonos a jelentésével, mind mögött tényleges tartalom él. Ezért sohasem panelek az ő szavai, kifejezései. S különben is: nem a szó s az írója tehet arról, ha valakinek például a „szeretet”, a „hűség” esetleg nem jelent semmit…! Aki azt gondolja, anakronisztikus szavak ezek, ne olvasson mások között Móra Ferencet sem. „A szeretet az élet.” E mondattal zárul a Kincskereső kisködmön. Ez szintén a legkevésbé sem közhelyes, ellenkezőleg: a legnagyobb őszinteséget, kiküzdöttséget, megszenvedettséget tartalmazó, kikristályosodott, súlyos közlés, bölcsesség, aforizma, maxima! Korban újabb példát is idézzünk, vele két másik nagy szellemet. Mely szavakkal is utalt Határ Győző Pilinszky Jánosra? „Az ő-ajánlotta barátság, a szeretet teli kosarát ugyanolyan teli zsomborkaskával viszonozni még akkor is, ha ilyen nagy elkésve: már hogyne tenném.”  
 
Wass Albert definícióteremtő erejének tanújeleképp – egyszersmind bizonyságául annak, mennyire meggyőző, hatásos érv a fogalmi meghatározás is – idézzük három fogalommagyarázatát: „A »nép« egy olyan többnyelvű embertömeg, melynek magját nem köti egymáshoz semmi, csak az adott pillanat. Ezzel szemben a »nemzet« olyan közös alapokon álló embercsoportot jelent, melynek nyelve, származása, történelmi múltja és ennélfogva jövendője is azonos.” A karácsony ünnepét a meghatározás és az összeférhetetlenség érvével együttesen értelmezi: „Karácsony nem évzáró ünnepély… […] A karácsony kezdet. Születés. […] Valaminek a kezdete, ami több mint ember, mivel az egyetlen összekötőkapocs a Teremtő és Ember között, tehát valójában maga az Élet.”
Láttuk: az érvgazdagság, a szilárd retorikai felépítettség nagy erénye Wass Albert értekező prózájának. A számos említett érvfajta mellett még arra is találunk szemléletes példákat e publicisztikában, hogy például a szokásmondás, így a közmondás is lehet hatásos érv. „Miután az első lépéssel megvagyunk, a többi könnyen a helyére kerül” – pecsételi le népi tapasztalattal egyik esszéjét. A Magyar számadásban épp nem szereplő egyik írását (Magyar szemmel. Kanadai Magyarság, 1964. március 21.) pedig ekképp zárja: „A világ közvéleménye megérett arra, hogy jó szándékkal és megfelelő irányításra hozzákezdjen a magyar nép ellen elkövetett bűnök jóvátételéhez. Viszont a magyar emigráció rátermettségén és pártviszálykodásokon felülemelkedni tudó önzetlen magyarságán múlik, hogy rámutasson az első kezdeményező lépések lehetőségeire, és felhívja a világ irányítóinak figyelmét arra, hogy aki holnap célba akar érni, az ma kell elinduljon.”
Mint több, itt idézett szöveg világossá teszi, Wass Albert közírásainak hatásos nyelvi komponense az aforisztikusság is. Néhány további példa: „Egy nemzet gerince a történelmi öntudat”; „Aki magyarnak nem jó, az embernek is hitvány”; „A szeretet hatalmasabb a fegyvereknél”; „a jóság forradalma az egyetlen erő, mely előbbre mozdíthatja emberi világunk kerekét”; „Az emberi félelmek mélyebbek minden szakadéknál”. Számos megfontolandó maximája közül egy: „A becsület és tisztesség büszkeségét és örömét kell visszaszereznünk fiataljaink számára, ami nélkül üres az élet, örömtelen, mert pénzzel nem lehet megfizetni azt a büszke-szép érzést, amivel a jól végzett munka megtölti az életet.”
 
Láttuk: jellemző erre a nyelvre az érzékletes képek sora. További példák: „a világpolitika boszorkánykonyhája”; „a magyar örökség kincsei”; „a különböző »izmusok« özönvize”; „a magunk nemzeti azonosságának kősziklája”; a fél évszázados kommunista uralom „nemzetölő, országpusztító árvíz”, mely „szennyvíz alá temette az egész országot, s arra kényszerítette az életben maradtakat, hogy megtanuljanak a víz alatt élni, szennyes, hordalékos víz alatt, és vérző sebeiket, személyes gyászaikat feledve, megmaradjanak, ahogy lehetett”. A szemléletes, figyelemkeltő címadás is erénye: A hazugság világrekordja címmel kommentálja (1976. június 26.) azt a hírt, mely szerint az Egyesült Államok kormánya számára benyújtott román okirat azt jelenti ki, hogy „az erdélyi magyarság a világ legmegelégedettebb, legjobb elbánásban részesülő nemzeti kisebbsége”. Néhány további cím: Teller Ede a Holdra akar menni; Az elveszett karácsony; Az elefántcsonttorony neve: közönséghiány.
 
Ébresztő, felvilágosító munka volt az övé. Nyelvileg is ott a nyoma ennek a publicisztikában. „Ébredj, magyar!”; „Őrtállók! Vigyázat!”; „Gondolkozzunk!” – jegyzi cikkei fölé címként. S e feladatra utalnak a különböző szófordulatok is: „Értsük meg végre…”; „Tisztázzuk…”; „Azt hittétek…”;  „Ne csapjanak be titeket az afféle jelszavak…”; „Vigyázzatok, amerikai polgártársaim…” stb.  
 
Lapjain átsüt: különösen fényes lehetett a szeme, amikor szűkebb pátriáját emlegette. „Sajog az ember szíve, amikor Erdélyre gondol. Nincsen a földkerekségen még egy nép, mely annyit szenvedett volna az utolsó ötven esztendőben, mint az erdélyi magyarság” – írta 1962-ben.
 
Érzékeljük: beragyogja Wass Albert egész publicisztikáját a hit: „a jó és az igaz mindig és minden időben felülkerekedik a gonoszon és a gazságon, mert ez az alapvető isteni törvény, ami a világot igazgatja”; „az Úr angyalait nem érdeklik a formaságok, s csak oda jöhetnek el, ahol isteni szeretet tölti be a lelkeket, és csak akkor, amikor ennek a szeretetnek a jegyében újjászületik az ember, s tettekké változik benne az isteni parancs.”
„Magyar Don Quijote” volt? „A magyar emigráció lelkiismerete”? Mindkettő, de mindenekelőtt és -fölött Wass Albert. Író, aki komolyan vette saját maximáját: „Az írót bárhova vesse is a sors, lelkiismereti felelősség kötelezi, hogy megmondja az igazat, s ne hallgasson el belőle semmit.” Igen, Tinódi Lantos Sebestyénig, sőt a magyar időben még mélyebbre visszavezethető őszinteség, vallomáskényszer ez. Egyetlen igazi fegyvere, a Szabó Dezső által „lelkünk lelke”-ként számon tartott anyanyelv Wass Albertet is holtáig védte. Negyedszázada volt amerikai emigráns, amikor publicisztikájában – „intés az őrzőkhöz”-féle maximaként – írta a mindenkori emigráció számára: „a magyar nyelv megőrzése nem feladat, hanem kötelesség.” Sugallja: itthon is…
 
(Wass Albert: Magyar számadás. Publicisztikai írások az emigráció éveiből. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006., 275 oldal)
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
Értékelje a cikket 1-től 5-ig:
A cikk osztályzata az eddigi szavazatok alapján:
3.90
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.024855852127075 másodpercig tartott.