Dr. Kocsis István urológus pszichoterapeuta fotós fényképeiről az ember, az emberség, a teljesség tükröződik. Ahogy ő mondja, többnyire lírai pillanatokat igyekszik megragadni. Képein az ember áll a középpontban, portréi mind egy-egy kis találkozást dokumentálnak. Ilyen például megismerkedése a korondi Bendegúz bácsival, aki egy bádoglapátot árult. Lapátot ugyan nem vett, de ötszáz forintot adott az öregnek: fekete-fehér portréján láthatjuk örömkönnyeit. Dr. Kocsis István szerint az erdélyi ember agya más srófra jár, mint a mienk: ha idegennel találkozik, nem az jut először eszébe, hogy tőle mit akarnak elvenni, hanem, hogy ő mit adhat.

 

Mint megtudom, a mostani tematikus kiállítás anyagát két év felvételeiből válogatta, a következőre is két évet ad magának. Szenvedélyes utazó; fotózással komolyan öt-hat éve foglalkozik. A csend fényei, a fény hangjai című kiállításon láthattunk képeket Erdélyről, Kubából, Portugáliából, Párizsból és Korzikáról. A fotókon megelevenedett a völgyzárógát miatt elárasztott Bözödújfalu tragédiája, ahol a falu házai hullámsírban pihennek, csak a templom áll még a víz tükrén és néhány kalyiba a parton. A kontraszt a Loire holtágainak vizén magasodó soktornyú kastély, korabeli képeslap hangulatában. A mofetták gyógyító gázaiban pihenő egyszerű ember, a múlt század ráncait viselő nénike, a huncutul saját múltjára visszasandító öreg szem. Majd egy montázs, amelyen a füzéri vár mellett a kövér Hold köszönt le ránk. Képei némelyikét idézetek, vagy saját költeményei kísérték. Megannyi játék a kompozícióval, a színekkel, a technikákkal.

 

Azért lopva visszasandítok,

Tán még látom a kalap alatt

Azt a páros csillagot, ami a ringó farokért,

Pihés, puha karokért

Olyan huncutul csillogott.

 

A fotográfus fekete-fehér technikát elsősorban a fények, kontrasztok, drámai témák ábrázolására használja. A színeket csak akkor hívja segítségül, ha funkciójuk, jelentésük van. A fekete-fehér mellett kedveli a szépiához hasonló régies, barnás monokróm ábrázolást, ahogy azt az erdélyi sorozat képein láthattuk.

 

A fotók az alkotóról is sokat mondanak el. – Talán az orvosi munkámból is adódik, hogy szeretem az embereket, szeretek barátkozni, könnyen teremtek kapcsolatot idegenekkel − meséli a kiállító. − Szeretném megmutatni, hogy nem csak a botrányokról, tragédiákról szól a világ. Szeretetben ínséges időket élünk, ráadásul az embereknek nehéz észrevenni az egyszerű szépet, pedig az jelen van a mindennapjainkban. Sok jó van bennünk, ami nem eladható, ami nem karrier − mondja nagy átéléssel. Úgy gondolja, hogy sokszor az igazán értékes embereket nem az újságok címlapjain látjuk. Éppen ezért önismerettel járó tudatosságra, a fogyasztói gondolkodás bírálatára van szükségünk.

 

A kezdetekről szólva elmondja, első komolyabb gépe egy nehéz Zenit volt, azon keresztül csodálkozott rá a világra, most tükörreflexes digitális géppel dolgozik. Orvostanhallgató éveiben barátaival a Sectio caesarea (császármetszés) nevű alkotó csoportban festett, autodidakta módon fejlesztette magát. Ahogy a diákévek véget értek, véget ért a kalandozás a festészet világában is. A Dékán István által alapított és vezetett Fotóvilág internetes honlapon kapcsolódott be a nagy számú fotósból álló műhely munkájába, és bevallása szerint ott tanult a legtöbbet a többiek képeiből, kritikáiból.

 

A megmérettetések közül a Hétköznapok fotópályázaton, a Fotóvilágban meghirdetett Panoráma fotó pályázaton különdíjas lett, egy orvos fotópályázaton első helyet ért el. Legfrissebb eredménye egy térhatású (anaglif) fotópályázaton nyert különdíj. A díjazott orchidea makró A hercegnő mosolya címmel az áprilisi Digitális Fotómagazinban látható.