Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Történet és jelenlét
 
Nádas Péter drámáit színre vinni megpróbáló feladat. Ezek a szövegek mindenesetre az általános gyakorlattól eltérő színészvezetést, illetve színészi jelenlétet igényelnek. A Találkozást a Budapesti Kamaraszínház előadásában láthattuk a DESZKÁ-n.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Irónia képekben
 
Zsigeri nevetéssel indult a DESZKA Fesztivál második napjának színházi programja. A Kamaraszínházban a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata A jó pálinka itassa magát... című, a jelzet szerint képekben megfogalmazott iróniát hozta el a szemlére.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A boldogság dimenziói
 
Beavató színházi előadásként mutatta be a Csokonai Színház és a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház azt a produkciót, amely Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művéből készült. Üdvözlendő az, hogy a Szász Zsolt rendezte darab a fiatalokhoz próbál szólni.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A japán bűvöletében
 
Japánban vendégszerepelt nemrégiben a Debreceni Színjátszó Stúdió. A társulat tagjai az egyik Andersen-mese, A rút kiskacsa feldolgozását adták elő japán nyelven, iskolákban és a toyamai gyermekfesztiválon. A darabot Jámbor József színész fordította.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A tragédia halála
 
Akár izgalmas vállalkozás is lehetett volna a DESZKA második napján a Radnóti Színház produkciója, amelyben Szálinger Balázs három görög tragédiát összefésülő alapanyagából Valló Péter rendező próbált kihozni valamit. Hogy mit, azt nem tudtuk meg.
 

 
   
KULTÚRA
Cellatitok
 
Tovább lépegetve a líra és a dráma mezsgyéjén, a Csokonai Színház Mispál Attila vezette alkotóközössége Tóth Erzsébet költeményeibe merítkezett. A Kőrózsa, betonszív alkotóját az foglalkoztatja: az ember vajon a közösségében, vagy a tulajdon lelkében fogoly?
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A történelem hálószobái
 
Az idei DESZKA Fesztivál egyik (ha nem a…) legizgalmasabb produkciója volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának bemutatkozása Závada Pál Bethlen című darabjával, ami Móricz Zsigmond regénytrilógiája, az Erdély alapján készült.
 

 
DEOL > Kultúra > Színház és tánc
  A japán bűvöletében
 
Ungvári Judit | 2009. december 21., 13:07
 
Japánban vendégszerepelt nemrégiben a Debreceni Színjátszó Stúdió. A társulat tagjai az egyik Andersen-mese, A rút kiskacsa feldolgozását adták elő japán nyelven, iskolákban és a toyamai gyermekfesztiválon. A darabot Jámbor József színész fordította.
 
Jámbor József: – Az előadásunk nem azonos a Vojtina Bábszínház korábbi Andersen-produkciójával, amelyben én is szerepeltem. A mi változatunk egyedül A rút kiskacsa című meséből készült, és mesejátékként, nem bábelőadásként játszottuk. Tíz napig voltunk kint, Toyamában, négy általános és középiskolában. Fogyatékkal élő gyerekeknek is játszottuk, valamint felléptünk a toyamai gyermekfesztiválon.
 
– Mennyire volt nehéz megtanulniuk a színészeknek japánul a darabot?
 
J. J.: – Nem annyira nehéz, magam is nagyon sokszor szerepeltem már úgy, hogy angolul, vagy németül kellett játszani. Kicsit meg voltak ijedve, de sikerült nekik. Testvérszínházunk, a Bungeiza Színházi Társulat tagjai előmondták nekünk, így sokkal könnyebb volt. Lehet, hogy kevesen tudják, de Debrecen és a megye japán kapcsolata tulajdonképpen a Debreceni Színjátszó Stúdió és a japán színház találkozásával kezdődött 1981-ben. Most, amikor lefordítottam a darabot, elküldtem néhány embernek, például az ELTE japán tanszékvezetőjének, javított is rajta. Az egyik részt például átírták japán tájszólásra, az úgynevezett toyama-ben-re, amivel Pinczés István nagy sikert aratott. Mielőtt elindultunk, Koizumi Hiroshi úr itt, Debrecenben meghallgatta, és azt mondta, hogy érthető. A „probléma” csak az volt, hogy, mivel japánul adtuk elő, így mindenki azt hitte, hogy perfekt beszélünk. A szituáció is érthető volt a japán gyerekeknek, mert úgy jelenítettük meg a színpadon a történetet, mintha a baromfiudvar egy iskola lenne, ahol a tyúkanyó az osztályfőnök, a férje egy elvarázsolt kémiatanár, a disznó szerepében egy „enyhén” hippi angoltanárt alakítottam. Olyanra próbáltuk formálni a figurákat, amilyenekkel ők is találkozhatnak az iskolában. Játszottuk egyébként itt, Debrecenben is, és nagy sikere volt, annak ellenére, hogy japánul ment. Sőt, nagyobb sikere volt japánul, és ilyenkor látja az ember, hogy a színház mennyire nem nyelvfüggő, hiszen minden egyértelmű, a történet, a figurák, a színészi alakítások.
 
– Sokszor megfordultak már Japánban, milyen élményt jelentenek ezek az utak?
 
J. J.: – Mindegyik meghatározó. Az első fecskéink igen kalandos, szárazföldi, tengeri úton mentek ki, én akkor még nem voltam tagja a társulatnak. Nekem ez volt a nyolcadik utam Japánba. Az első nagyon emlékezetes volt, de mindegyiknek megvan a maga specialitása. ’89-ben jártam kint először, aztán ’93-ban már hosszabb időt töltöttem ott, mivel akkor már foglalkoztam a japán nyelvvel, és kaptam egy megbízást, hogy fordítsak le egy mesedarabot japánra, ez volt A félnótás legény című mesejáték, amit Koizumi Hiroshi itt, Debrecenben rendezett. Akkor kint voltam hat hétig, ami nagyon nagy élmény volt. Volt olyan alkalom is, hogy luxuskörülmények között laktunk Osakában. ’96-ban egy hajón játszottunk. Nagyon izgalmas világ ez nekünk még ma is, bár gyakorlatilag ugyanolyan életet élnek, mint mi. Sajnos, azért nem mindenben sikerült utolérnünk őket, tisztaság, precizitás, becsületesség, munkamorál…
 
– Mennyire más a kulturális hátterük?
 
J. J.: – Ma már nincsenek nagy különbségek, ha a színházat veszem, a no, vagy a kabuki már ott is kuriózumnak számít. Ezeket a klasszikus műfajokat már csak bizonyos családok viszik tovább. Az átlagember már ott is ugyanazt látja, mint nálunk. A tradicionális formákra egy mai fiatal már ugyanúgy rácsodálkozik ott is. Talán azt furcsállották, hogy mi japánul mondtuk a szöveget. A globalizáció következménye az is, hogy ismerik ezeket a történeteket, Andersen nem ismeretlen a japán világban, „bekebelezték” ezeket a hatásokat is. Mondjuk, az nekünk érdekes volt, mennyire más körülmények között tanulnak a japán gyerekek. Ezt olvastam is, hogy mostanában visszatértek a hagyományos oktatási módszerekhez, mert rájöttek, hogy nem működik az angol típusú. Az előadásokon fegyelmezettek voltak, de érdekesség, hogy az például nem számít sértésnek, ha elalszanak előadás közben.
 
– Hogyan fogta meg a japán kultúra annyira, hogy elkezdett japánul tanulni?
 
J. J.: – Már gyerekkoromban is érdekelt, mert cselgáncsoztam, és a cselgáncsban japán szakkifejezések vannak. Először persze angolul kellett megtanulnom, mert még fiatalabb koromban nem lehetett igazából japánul tanulni Magyarországon. Megmondom őszintén, a Debreceni Színjátszó Stúdióba is az vitt először, hogy hallottam, Japánba járnak. Persze aztán rájöttem, nem mindegy hol teszi meg az ember az első lépéseket a deszkán. Nagy lökést adott az is, hogy többször kint voltam. A legnehezebb az írás elsajátítása, azt még maguk a japánok sem ismerik. 1945 db hivatalos írásjel van, és tíz év alatt úgy ezret tanulnak meg, eléggé bonyolult ez. Az egyik japán fordító, Erdős György mondta azt, hogy ez a világ legbonyolultabb titkosírása. Olvasni a legnehezebb. Japánban minden szupermarketben van a pénztárnál egy kis szótár. Kicsit olyan, mintha a magyar nyelvet próbálnánk meg kínai írásjelekkel leírni. A kínaiban ugyanis nincsenek toldalékok, de a japán a magyarhoz hasonló, agglutináló nyelv. A szótövet kínai írással írják, a toldalékokat szótagírással, ebből is kétfajta van, másként írják az idegen eredetű szavakat, van, amit európai írásjelekkel írnak le – nem egyszerű. Valamikor a kilencvenes évek közepén letettem belőle a középfokú nyelvvizsgát is, aztán később már nem is lehetett, mert nem volt akkreditálva. Mostanában elég bonyolult szövegekkel dolgozom, most írom a doktorimat egy japán íróból, Yukio Mishimából írom, és ő archaikus japán írásmódszert használ. Aktívan, hétköznapi szinten, viszonylag jól társalgok.
 
– Mit adott a színházi pályájához a japán kultúrával való foglalkozás?
 
J. J.: – Nagyon sokat. Szabadidőmben, kikapcsolódásként foglalkozom a nyelvvel, a színházi elfoglaltságok mellett. Nyári szünetekben szoktam készíteni komolyabb fordításokat. Rengeteget tett hozzá a munkámhoz is. A félnótás legénynél például játékmesterként tulajdonképpen először rendeztem, sőt az ebben játszott szerep is továbblépést jelentett. Nincs kidobott idő, ha az ember értelmes dolgokkal foglalkozik. Az a tapasztalatom, hogy ezek előbb-utóbb szerencsésen összejönnek egymással.
 
Kapcsolódó cikkeink:
 
Kapcsolód linkek:


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.0098590850830078 másodpercig tartott.