Politika Sport Életmód Gyerek
Vélemény Vas Választás Archívum
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Történet és jelenlét
 
Nádas Péter drámáit színre vinni megpróbáló feladat. Ezek a szövegek mindenesetre az általános gyakorlattól eltérő színészvezetést, illetve színészi jelenlétet igényelnek. A Találkozást a Budapesti Kamaraszínház előadásában láthattuk a DESZKÁ-n.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
Irónia képekben
 
Zsigeri nevetéssel indult a DESZKA Fesztivál második napjának színházi programja. A Kamaraszínházban a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata A jó pálinka itassa magát... című, a jelzet szerint képekben megfogalmazott iróniát hozta el a szemlére.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A boldogság dimenziói
 
Beavató színházi előadásként mutatta be a Csokonai Színház és a Kárpátaljai Magyar Drámai Színház azt a produkciót, amely Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művéből készült. Üdvözlendő az, hogy a Szász Zsolt rendezte darab a fiatalokhoz próbál szólni.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A japán bűvöletében
 
Japánban vendégszerepelt nemrégiben a Debreceni Színjátszó Stúdió. A társulat tagjai az egyik Andersen-mese, A rút kiskacsa feldolgozását adták elő japán nyelven, iskolákban és a toyamai gyermekfesztiválon. A darabot Jámbor József színész fordította.
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A tragédia halála
 
Akár izgalmas vállalkozás is lehetett volna a DESZKA második napján a Radnóti Színház produkciója, amelyben Szálinger Balázs három görög tragédiát összefésülő alapanyagából Valló Péter rendező próbált kihozni valamit. Hogy mit, azt nem tudtuk meg.
 

 
   
KULTÚRA
Cellatitok
 
Tovább lépegetve a líra és a dráma mezsgyéjén, a Csokonai Színház Mispál Attila vezette alkotóközössége Tóth Erzsébet költeményeibe merítkezett. A Kőrózsa, betonszív alkotóját az foglalkoztatja: az ember vajon a közösségében, vagy a tulajdon lelkében fogoly?
 

 
   
SZÍNHÁZ ÉS TÁNC
A történelem hálószobái
 
Az idei DESZKA Fesztivál egyik (ha nem a…) legizgalmasabb produkciója volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának bemutatkozása Závada Pál Bethlen című darabjával, ami Móricz Zsigmond regénytrilógiája, az Erdély alapján készült.
 

 
DEOL > Kultúra > Színház és tánc
  A tragédia halála
 
Ungvári Judit | 2010. március 16., 12:02
 
Akár izgalmas vállalkozás is lehetett volna a Radnóti Színház produkciója, amelyben Szálinger Balázs három görög tragédiát összefésülő alapanyagából Valló Péter próbált kihozni valamit. Hogy mit, azt nem tudtuk meg, s a menthetetlenül unalmas előadásról a DESZKA Fesztivál közönségének egy része el is távozott a szünetben, ami teljesen érthető volt.
 
Szálinger Balázs tehetséges író, ennek szemléletes példáját már láthatta a debreceni közönség is, amikor a Csokonai Színház és a Fortedanse két évvel ezelőtt bemutatta a Kalevalából írott drámai költeményének figyelemre méltó mozgásszínházi változatát. Most újabb nagy feladatra vállalkozott a Radnóti Színház felkérésére, Valló Péter ötlete nyomán három görög darabból, Euripidész: Phoiníkiai nők, Aiszkhülosz: Heten Théba ellen és Szophoklész: Antigoné című művéből alkotta meg a maga olvasatát az Oidipusz-történetről. A kezdeményezés nem érdektelen, megnézni, milyen az, amikor a drámai hősök betoppannak a nappalinkba, már csak azért sem, mivel ma politikusok és celebek sokasága tülekszik nap, mint nap a szobánkban. Ezen az ügyesen kieszelt helyzeten túl, az is jó ötletnek tűnik, hogy a darab középpontjába a végzettel generációról generációra átöröklődő, kilátástalan küzdelem került, az apákban-anyákban csalódott fiatal nemzedék vesszőfutásáról szóló munka nem véletlenül kapta az Oidipusz gyermekei címet. A szöveganyagot izgalmasan maivá varázsoló Szálinger Balázs műve azonban korán elhalálozott: rendezőjében nem talált ugyanis a feldolgozáshoz méltó, egyenértékű alkotótársként segítő kezet.
 
A végtelenül statikus és érthetetlenül szenvtelen rendezésről nehéz eldönteni, mit is akart valójában. Az is baj, ha ez koncepciózus volt, az meg még nagyobb, ha nem. Érteni vélem, hogy talán a görög tragédiák játékmódját akarta valahogyan megidézni, ha így volt, szöges ellentétbe került magával az impulzív szöveganyaggal, a térrel és a keretjátékként kitalált mai hétköznapisággal. Mindennek logikus következménye az lett, hogy teljesen üres, a drámai feszültség szikráját sem tartalmazó, tartalommal csak borzasztó erőfeszítések árán kitölthető szituációk halmazával, hiteltelen, vagy legalábbis fásult alakításokkal szembesül a tanácstalan néző. Mindenesetre semmiképpen sem azzal, ami az író szándék lehetett, hogy ebből a hatalmas időtávlatból felfedezzük azokat a viszonyítási pontokat, amelyeket örök emberinek szoktak volt nevezni, mint sors és egyéni akarat, bűn és bűnhődés, hatalom vs. kisember. Még a szembetűnően szellemesen kitalált jelmez (Benedek Mari), a kothurnust és a plázarobogót összeolvasztó cipőkkel is csak úgy marad meg az emberben, hogy lám, ezzel milyen nehéz megküzdeniük a szegény színészeknek.
 
Ebben a láthatóan minden fogódzó nélküli előadásban ugyanis jobb sorsra érdemes színészek küzdenek, vagy inkább küszködnek a sokat emlegetett istenek által rájuk mért végzettel: támpont nélküli vergődésüket érezzük igazi tragédiának. Legkilátástalanabb helyzetben a fiatalok vannak, akik rutin híján még túlélésre sem játszhatnak. Petrik Andrea Antigoné szerepében szánalmasan amatőr színészi megoldásokig jut el, ebben társa az Iszménét alakító Marjai Virág is, imitált zokogásaik hátborzongatóan riasztják el a nézőt az előadástól. De ugyanolyan talajtalanok a fiúk is, a Polüneikészt játszó Klem Viktor és az Eteoklészt megformáló Adorjáni Bálint párharcában éppen a lényeg vész el, garantáltan nem értjük, miért is konfrontálódik a két testvér, és nagyjából annyi rendezői instrukciót tudunk mögé képzelni, hogy: „gyerekek, ezek őrületes fasírtban vannak”. A jobb sorsra hivatottak közül a karként funkcionáló család hármasát (Gazsó György, Martin Márta, Menczel Andrea) leginkább a cselekvésképtelenség jellemzi, olyanok, mint a hirtelen dologtalanná vált háztartási alkalmazottak, kényszeresen törölgetnek, de igazából nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nincs kitalálva, hogyan illeszkedjenek a történetbe. Valamivel szerencsésebb helyzetű a Hírnök szerepében Gyabronka József, aki villanásnyi megmutatkozásaiban nagyszerű zsánerfigurát hoz, a dimenziók közötti átjárást teremtő szomszéd/őr figurájában meglehetősen természetesen mozgó, és ugyancsak jó színészi teljesítményt mutató Szombathy Gyula, valamint Teiresziasz szerepében Keres Emil, akinek sikerül néhány pillanatra becsempésznie a drámaiság érzetét a színpadra. Olyan, egyébként kiváló színészek is „döglött aknává” válnak ebben az előadásban, mint Bálint András (Oidipusz), vagy Csomós Mari (Iokaszté), akiken leginkább egyfajta tehetetlen fásultság érzékelhető, semmint belső feszültség, mintha feladták volna, szörnyű ezt látni. Az egyetlen színész, akinél azt gondolhatjuk, hogy rátapintott a szövegre, és életet lehelt ebbe a horrorisztikusan semmitmondó produkcióba, a Kreónt alakító Szervét Tibor, ő otthonosan mozog az antik történet és a mai világ határmezsgyéjén, kiválóan jeleníti meg a 21. század pimasz politikumát is. A fontosabb szereplők közül valóban csak nála mutatkozik meg olyanfajta értelmezés, amit a darabból feltételezhetünk.
 
Rejtély, hogy a görög drámákat értő és jól ismerő, azok iránt különösképpen érdeklődő Valló Péter miért nem tudott mit kezdeni, az éppen saját, jó ötletéből kicsírázott művel. Miért van az, hogy az egyetlen „kreatív” rendezői megnyilvánulása a halottakra aggatott lufik meglehetősen elcsépelt szimbolikája volt? Holott nyilvánvalóan tudnia kell, micsoda sorsok, helyzetek és indulatok feszülnek egymásnak ezekben a darabokban. A kortárs szerző pedig felkínált mindehhez egy érdekes értelmezési lehetőséget, olyan vetületet, aminek legalábbis lázba kellett volna hoznia egy mai színházi alkotót. Sokféle színház létezik, teoretikusan persze sokáig lehetne elmélkedni azon, mitől színház a színház, sokan sokféle választ is adtak már erre, e helyütt nem kívánok elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, nem is feltétlenül volnék erre hivatott. Azt viszont gondolom, hogy valamilyen (kétpólusú) belső, vagy külső feszültség nélkül nincs színház. Itt legfeljebb a néző volt feszült, hogy mikor lesz már vége. Előzetesen nagyon felkeltette a kíváncsiságomat a produkció, Szálinger Balázs szerzősége, és Oidipusz neve jól hangzott, úgy hittem, érdekes találkozás lesz. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a végeredmény, azt kértem volna az istenektől, inkább vakuljak meg, mint Oidipusz, akkor legalább nem látom a tragédia halálát. Akkor legalább ez az üres szószínház rádiószínházként talán még élvezhető lett volna… 
 
Kapcsolódó cikkeink:
 
Kapcsolódó linkek:


 
 
 
 
 A cikk nyomtatása   |   A cikk küldése E-mailben

 

| << Vissza a főoldalra | << Vissza a rovatoldalra |
 
 
| Impresszum | Médiaajánlat |

Az oldal generálása 0.006040096282959 másodpercig tartott.